🌧️☁️🌧️☁️🌧️☁️🌧️☁️🌧️☁️🌧️☁️🌧️

Mielőtt még bármit is észrevettünk volna belőle, lassan egy évet tudhattunk magunk mögött ebben a bizonytalanságban, melynek egyetlen támaszpontját csakis éjjeli beszélgetéseink jelentették. Hiányod apró darabokra tört, hogy utána kárörvendően nevessen szembe akárhányszor utánad sírva ringattam magam álomba; mégis ez volt az egyetlen dolog, ami miatt képes voltam minden nap felkelni. Mélyen reménykedtem abban már megismerkedésünk pillanatában is, hogy a közöttünk levő távolság csak erősebbé fogja tenni kapcsolatunkat, arról viszont álmodni sem mertem volna, hogy mennyire igazam volt. Hiába minden nehézség, mintha minden egymással eltöltött perc csak közelebb vont volna minket egészen addig a pontig, hogy már el sem tudtam képzelni egy jelent – s ha őszinte akarok lenni, jövőt sem – nélküled. Minden apró dolog, amin aznap felhúztam magam, az összes csekély örömöm, mind nálad kötött ki, egy olyan helyen, amit mindennél jobban féltettem és becsültem. Egy olyan helyen, amit otthonnak hívhattam.

Ami azt illeti, egy vallomással tartozom neked mindezek után. Sokat agyaltam azon, hogy folytassam-e a leveleim ezen pont után vagy védjelek meg az ezután történtek részletezésétől, hagyva hogy szerelmünk boldog emlékei maradjanak hátra, de valahol mélyen meg vagyok bizonyosodva arról, hogy ígyis tudsz mindenről. Túlságosan jól ismersz ahhoz, hogy egy ilyesmit el tudjak titkolni, más pedig miért is számítana, mikor egymásban mindent megleltünk, amire valaha szükségünk lehetett. Legalább is ebbe az önző képbe kapaszkodtam mindig is, melynek darabjai végül teljesen megmérgezték látásom, mikor darabjaira kezdett hullani. Feleslegesen magyarázkodnék vagy kérnék ezerszer bocsánatot a létező összes istenségtől, még az sem lenne elég ahhoz, hogy megváltást nyerjek bűneim alól. Azon bűneim alól, ami miatt most egy egész világ választ el minket anélkül, hogy el tudtam volna tőled búcsúzni. Mindig is tisztában voltam azzal, hogy igazából sosem érdemeltelek meg téged, és a legidiótább embernek hívhatom magam, amiért elhittem, egy hülye gyűrűvel örökre magamhoz láncolhatlak. Mégis… Ha pár nappal korábban érkezek, talán ez az egész meg sem történik és karjaim között ölelhetnélek ahelyett, hogy utolsó pár percemben ezeket a sorokat írom. Talán valóban egy boldog jövő várhatott volna ránk, ahol csakis a saját szabályaink szerint élünk. Talán képes lettem volna megmenteni téged. Talán nem falt volna fel ez a sikító üresség és talán nem döntöttél volna úgy azon a napon, hogy saját életed lángját oltod ki. Sajnálom, teljes szívemből és minden porcikámból sajnálom, amiért kudarcot vallottam nemcsak emberként, de párodként is és csak remélni tudom, hogy következő életünkben jóvá tehetem mostani önzőségem. 

Han Jisung, te voltál az, aki megmutatta nekem milyen érzés tiszta szívből szeretni valakit. Az egyetlen, első és utolsó esőcseppeken átragyogó reménysugaram. 

🌧️☀️🌧️☀️🌧️☀️🌧️☀️🌧️☀️🌧️☀️🌧️