🌤️☁️🌤️☁️🌤️☁️🌤️☁️🌤️☁️🌤️☁️🌤️

Életem során nem egyszer hallottam már a kifejezést, hogy az éjszakák sokkal hosszabbak, mint a nappalok, mégis csak akkor értettem meg igazán, hogy mennyi igazság is szorult ebbe a kijelentésbe, mikor idegeimmel pengeéleken táncolva vártam bármiféle életjelet felőled. Egy percre sem tudtam nyugodni, alvással nem is próbálkoztam, csupán idegesen járkáltam fel-alá a lakásban, percenként figyelve telefonomon az értesítéseket. Többször is megfordult a fejemben, hogy autóba szállok és meg sem állok addig, amíg rád nem találok, hogy személyesen hozhassalak vissza hozzám és bizonyosodjak meg épségedről, viszont valami mindig visszatartott ebben; a félelem. Nem magam miatt rettegtem, már rég túlléptem azt a határt, hogy saját épségemért aggódjak első sorban, hanem csakis miattad. Fogalmam sem volt, miért nem tudtál még aznap visszatérni, és ez a bizonytalanság épp elégnek bizonyult ahhoz, hogy meggyőzzem magam, ha érted mennék, csak rontanék az amúgy is komplikált helyzeten és talán örökre elveszíthetlek emiatt, amitől egyszerűen megőrültem volna. Már akkor tudatában voltam ennek, mégsem hittem volna, hogy ilyen könnyedén sodródhatnék az őrület határára nélküled. Úgy néz ki, az élet végül is mindig tartogat meglepetéseket számunkra.

Már a nap felkelőben volt, mikor megláttam nevedet telefonom képernyőjén és egy pillanatra mintha ereimbe fagyott volna a vér. Gondolkodás nélkül válaszoltam hívásodra, rögtön ezernyi kérdéssel bombázva téged. Egyre sem válaszoltál, türelmesen hallgattad végig, ahogy letámadlak, s csak utána szólaltál meg. Hangod nyugodtan csengett, mégis egyfajta élesség bújt meg a dallamosság mögött, ami arra engedett következtetni, hogy valószínűleg nem sokkal a hívás előtt fejezhetted be a sírást. Lassan, rendesen átfontolt szavakkal magyaráztad el helyzeted, hogy amint visszaértél nagybátyám lakásába, a semmiből előkerült anyáddal futottál össze, aki semmiképp sem akart visszaengedni hozzám, így kénytelen voltál hazamenni vele, mielőtt végleg eltiltott volna tőlem.  Hiába próbáltál magabiztosnak hangzani, lassan egyéves ismeretségünk alatt sikerült kiismerjelek, tudtam hogy mindez nem több egy színjátéknál, hogy engem vigasztalj. Mindketten a másik által festett maszkokkal játszottunk egy olyan darabot, ahol minden tökéletes és szerelmünkkel bármire képesek lehetünk, hiába voltunk tisztában mindketten azzal, hogy mindig a legszebb tündérmesék végződnek a legkegyetlenebb módon.

Han Jisung, te még azt is megmutattad nekem, hogy bár a hazugságok és hiú ábrándok megvédenek a felénk szálló puskagolyók ellen, az igazi háborúban csupán céltáblákká válunk velük.

🌤️☁️🌤️☁️🌤️☁️🌤️☁️🌤️☁️🌤️☁️🌤️