☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️

Magam sem tudom pontosan, hogy jutottam végül vissza a lakásomba, de még akkor is az a bizonyos mámoros érzés uralkodott rajtam, amit már hetek óta éreztem miattad, mikor átléptem a bejárat küszöbét. Sosem gondoltam volna, hogy még a tapasztaltnál is lehet erősebb ezen emóció, viszont erre is rácáfoltál mindössze egyetlen pillantásoddal; s őszintén én ezt nem is bántam. Újra és újra lejátszódott bennem alig pár másodpercig tartó jelenetünk, és szinte észre sem vettem, amint ajkaim széles vigyorra húzódtak, mikor fáradtan ledobtam magam a kanapéra. Már ösztönösen húztam elő telefonom a zsebemből, majd írtam neked holléteddel kapcsolatban. Szokásodhoz híven szinte azonnal válaszoltál, ez pedig megmagyarázhatatlan okokból még hevesebb tempóra ösztönözte amúgy is hevesen verő szívem. Nem tettem szóvá, de üzeneteidből tisztán kiolvasható volt számomra, mennyire össze is vagy zavarodva, s hogy ezt milyen erősen próbálod leplezni; igaz ismeretségünk messze sem tudhatott még maga mögött éveket, mégis úgy éreztem, mintha mindenkinél többet tudnék rólad. Nem egyszer vetődött fel ez a téma beszélgetéseink során, azonban továbbra is képes voltam meglepődni azon, mennyire egy hullámhosszon mozogtunk. Ennek ellenére is elég sok időbe telt, mire rávettem magam arra, hogy megkérdezzem, pontosan mire is véljem apró puszidat, melyet a búcsúzás pillanatában kaptam tőled. Nem kellett előttem legyél ahhoz, hogy lássam magam előtt teljesen pírba borult arcod, s már a puszta gondolattól halvány mosoly terült szét ajkaimon. Pár perc múlva válaszoltál csupán egy kérdéssel, ami mai napig tisztán cseng a fülemben: Talán nem tetszett?

Han Jisung, te még azt is megmutattad nekem, hogy néha a legnagyobb távolságok húzhatják a legközelebb az embereket egymáshoz.

☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️