☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️

Tisztán emlékszem az első előre eltervezett találkozásunkra; mai napig velem van és egy-egy nosztalgikus pillanatomban előszeretettel mutatja meg magát, én pedig minden egyes alkalommal önként hagytam elmosni magam hullámai által. Most is világosan jelenik meg előttem, amint a vonatállomás forgalmas peronján álltam, rád várva. Minden perc idegörlőnek tűnt, és valószínűleg ezzel az információval nem sokra fogsz jutni, de unalmamban a felettem elrepülő galambokat számolgattam. Nézz bolondnak, de valamiért irigykedtem rájuk; akármennyire utáltam a madarakat - különösen őket -, irigy voltam rájuk, hogy bárhova, bármikor eljuthattak. Teljesen elmerültem gondolataimban, és csak az zökkentett ki ebből, mikor a jármű, melyen te is voltál, hangos sípszóval állt meg előttem. Már egészen távolról kiszúrtam vékony alakod a tömegben, ami megmagyarázhatatlan okokból fényesebben ragyogott bármelyik arra tévedő akár neonszínű ruhájától. Széles mosollyal közelítettem feléd, de mielőtt észrevettem volna, már nyakamba borulva szorítottál magadhoz hangos nevetés közepette. Bár akkor nem mutattam túl sok jelét - amit utólag nagyon meg is bántam -, nagyon is megmelengette szívem ezen egyszerű gesztusod, mégis csupán összevont szemöldökkel kérdeztem meg, hogy talán van valami szokatlan rajtam, amiért hallattad csilingelő orgánumod. Zavartan húzódtál el tőlem, majd lesütött szemmel kértél bocsánatot, én pedig teljes pánikba estem, hogy talán rossz szóval illettelek, amitől elment a kedved. Visszagondolva elég komikus helyzet alakult ki akkor kettőnk között, de szerintem abban mindketten kiegyezhetünk, hogy az a találkozás mindkettőnk számára pozitív emlékként jelent meg életünk vásznán, melyet soha nem tudtunk - s akartunk - volna elindítani a feledés bomlasztó ösvényén.

Han Jisung, te még azt is megmutattad nekem, hogy még egy magamfajta is képes szárnyakat növeszteni a szél fuvallatából.

☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️