☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️

Mikor pár óra vezetés után végül leparkoltam az albérletem előtti szokásos helyen, szemeimet lehunyva dőltem hátra az ülésben, és hagytam, hogy megtaláljon az annyira ismerős érzés, mely minden alkalommal lelkembe férkőzött, akárhányszor visszatértem erre a helyre. A rádióból felszólaló zene hangja tompán haladtak el hallójárataim mellett, mintha egy teljesen más világba kerültem volna, ahol egyszerre dominált a szabadság, önállóság és magány égen körző madara.

Szerencsésnek mondhattam magam, hogy a szüleim támogatását élvezhettem a lehető legtöbb esetben, így abban is segítettek, hogy megfelelő lakást szerezzek magamnak, melynek a bérét egész addig álljak, amíg vissza nem tudok fizetni mindent a munkámból. Így történhetett az is meg, hogy kaptam tőlük egy kisebb, azonban annál komfortosabb egyszemélyes apartmant, ahol mindennapjaim tölthettem.

Elmélkedésemből telefonom pittyegése ébresztett fel, így sűrűn pislogva nyúltam a készülék után, hogy leellenőrizzem értesítéseim, szívem viszont kihagyott egy ütemet, mikor megpillantottam nevedet a képernyőn azzal, hogy üzenetet szeretnél küldeni nekem. Gondolkodás nélkül nyomtam az engedélyezés gombra, és olvastam el azt a pár szóból álló mondatot, mellyel rákérdeztél arra, hogy jó személynek írt-e, valamint bocsánatot is kértél a zavarásért. Hitetlen mosollyal ingattam meg a fejem, és válaszoltam azonnal, ujjaimat sebesen járatva a képernyőn, miközben biztosítottalak kételyeid alaptalanságáról. Válaszodra várva szedtem össze a dolgaimat, majd sietős léptekkel indultam meg a lakásom felé, hogy nyugodtan tudjam élvezni a társaságod - még csak ha ilyen formában is teljesülhetett be eszmecserénk. Hanyagul ráztam le magamról cipőim, és dobtam le a ruháimat tartalmazó hátizsákom az ajtó mellé, majd telefonommal  a kezemben terültem el a kanapémon. Mosolyogva nyugtáztam, mikor neved ismét felvillant a képernyőn, attól a pillanattól fogva pedig mintha az idő fogalma megszűnt volna létezni. Egymást követték az üzenetek, a legcsekélyebb dolgoktól kezdve a világmindenség titkáig semmi sem maradt megbeszéletlenül, mégis olyan érzésem támadt, hogy csupán a jéghegy tetejéről nézünk a sötét mélységbe, mely ezer meg ezer titkot rejt számunkra. Egész addig fel sem tűnt, mennyire az estébe nyúltunk, amíg gyomrom tűntetően korogni kezdett, hisz a reggelin kívül nem túl sok mindent vettem magamhoz aznap. Egy röpke pillanat erejéig elfogott az érzés, hogy a konyhában vársz rám, miközben vacsorát készítesz kettőnk számára, melyet filmnézés közben fogyaszthatunk el, de csalódottan kellett realizáljam, mindössze elmém eresztett áthatatlan ködöt lelki szemeim elé. Máskor ez megrémisztett volna egy olyan racionális embert, mint jómagam, mégis az a béke, ami puszta gondolatod ébresztett bennem, túlhatolt az ésszerűség falain.

Han Jisung, te még a tudományok évezredekre visszanyúló bölcsességeit is képes voltál kisujjad köré csavarni, hogy utána játszi könnyedséggel vesd minél messzebb tőlünk, helyébe pedig ragyogó éneddel adj fényt addig ismert világomba.

☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️