☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️

Ha őszinte akarok lenni, soha nem töltött még el akkora fájdalommal az, hogy vissza kellett utazzak az egyetemre, mint azt a temetést követő reggel tette. Még az addig idegesítően túlbuzgó családi reggeli is kínzó lassúsággal telt el, mintha csak a halottak végtelen nyugalma osont volna be közénk, és valamilyen csoda folytán csakis én érzékelhettem jelenlétét. Igazából nem csodáltam, talán különös módon nem is bántam; ha akartam volna sem tagadhattam, hogy lelkem egy része akkor és ott veled, a fűzfa takarásában maradt. Erre a gondolatra halvány mosoly ült ki arcomon, amit anyám meg is kérdőjelezett, viszont már rutinosan csitítottam el annyival, hogy mindössze a főztje ízvilága ejtett rabul, melyet már rég nem kóstolhattam távollétem miatt. Természetesen volt benne igazság is, ugyanis a család női tagja tagadhatatlanul értett a különböző ételek elkészítéséhez, mégis az a keserédes íz, mely egész testemben cikázott, nem tőle származott.

A mellkasom bordái között akkor is magányosan táncolt ez a leírhatatlan emóció, mikor már a szüleimtől kapott autóban utaztam vissza az egyetem felé. Imádtam vezetni, mióta csak megszereztem a jogosítványom, számtalan utat koptattam járművem kerekeivel, talán én sem emlékszem már mindre, a szabadság viszont, melyet ez által tapasztaltam meg, mindig ugyanolyan felfrissítőnek hatott. Kiérve a forgalmas városból, szinte megkönnyebbülten húztam le a mellettem lévő ablakot, és mélyet szívva a friss levegőből hagytam, hogy gondolataim addig ismeretlen tájakra vándoroljanak. Ismeretlen tájakra, ahol a te ismerős alakod tűnik fel, ahogy meleg tenyereddel a sebességváltón pihenő kezemre simítasz, és együtt hallgatjuk az csapnivaló rádióadásokat. Magam is megilletődtem, hogy mennyire hatalmas hatást gyakoroltál rám csupán egyetlen találkozás alatt, s talán akkor döntöttem el igazán, hogy amint megérkeztem úticélomhoz, minden követ felforgatok, hogy rád találjak. Akkor nem tudtam, mindössze csak reménykedtem benne, hogy te már megtetted az első lépést kapcsolatunk építésének érdekében.

Han Jisung, te még az idő halandóságát is képes voltál összekapcsolni az ábrándok végtelenségével, hogy az az angyali ujjaid közé fonódjon, s kedved szerint játszadozz velük; hiába te sem tudtad, mit indítottál el azon a napon.

☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️☁️☀️