- Mégis mit csinálsz? – pattantak fel hirtelen az ausztrál szemei, és azelőtt lökte le magáról a táncost, hogy azt jobban is át tudta volna gondolni. Az asztalról leugorva hátrált, amennyire csak tudott, tekintetével villámokat szórva a fiatalabb felé. Képtelen volt felfogni a korábban történteket, elméje teljesen kiüresedett, amivel egyszerűen nem tudott mit kezdeni, így remegő kézzel ugyan, de hátat fordított Minhónak, visszasietve saját szobájába. Eddig is tisztában volt azzal, hogy a kisebb képes elmenni a végletekig is annak érdekében, hogy őt kellemetlen helyzetbe hozza, viszont ennyire közvetlen még egyszer sem volt vele. Utálta, amiért csak ilyen könnyen megfutamodott, viszont ezt látta a legjobb megoldásnak; szükségesnek érezte azt, hogy elvonuljon és kissé lenyugodjon a történtek után.

- Ha látnád most magad! – robbant ki a kisebből egy hangos nevetés. Hasát fogva, a földön fetrengve a hahotázástól nézte végig, amint lakótársa idegesen trappol vissza rejtekébe, nem is próbálva rejteni, mennyire élvezi a kialakult helyzetet. – Csak nem attól félsz, hogy felizgatlak? – dörzsölte mindeközben fenekét egy ponton, ahol kissé jobban megütötte magát.

- Felizgatni a frászt – morgott Chan idegesen az orra alá, viszont elég hangosan ahhoz, hogy ezt a táncos még hallja. - Esküszöm, ha még egyszer idejön, kirugdosom az ablakon – csapta be maga mögött indulatosan szobája ajtaját, tekintete viszont önkéntelenül is az ablakára tévedt; komolyan át kellett gondolnia, hogy valóban képes lenne-e végrehajtani mindezt.

- Mintha elég magas lenne ahhoz, hogy egyáltalán meg tudjon rendesen rúgni – kapta el Minho lakótársa szavait, majd szemeit forgatva tért vissza a nappaliba. Arcán kisebb grimasz futott át, mikor végignézett az üres helyiségen, viszont nem volt már mit kezdjen a helyzettel; még ő is elégnek gondolta akkor az idősebb idegeivel való játékát. Egyelőre. Arra viszont már sehogy sem tudta magát rávenni, hogy folytassa a próbát, így inkább mindent visszatett a helyére, majd felköltözve a kanapéra keresett ki egy filmet annak a reményében, hogy sikerül elvonnia a figyelmét a korábban történtekről. Akármennyire is szerette volna minden figyelmét a képernyőre irányítani, tekintete akaratlanul is az idősebb ajtaja felé vándorlott. Minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy ne ugráljon be a fiú szobájába minden második percben, viszont szerencséjére csak röpke idő kérdése volt, mikor nyomja el az álom; mind a kora reggeli futás, mind az ausztrál idegesítése, mind pedig a rövidre sikerült próbája teljesen kimerítette fizikailag, szabad utat engedve az alvás lehetőségének.

A film már rég véget ért, mikor végül Minho magához tért. Kómásan nyújtóztatta ki végtagjait, miközben még maga számára is érthetetlen szavakat motyogott maga elé. A szoba csendjét csupán tompa ásítása törte meg, és beletelt pár percbe, mire teljesen visszakapta érzékeit, észre véve azt is, hogy egész testét puha, ismerős illatú takaró fedi. Egy darabig csak értetlenül bámulta a köré csavart anyagot, hogy hátha csak beképzeli magának a jelenlétét, mikor viszont percekkel később is képes volt azt megtapintani, még zavartabban állt fel a helyéről, egyenesen Chan szobája felé csoszogva.

- Csak szólok, nem kapod vissza a takaród – vigyorgott kómásan a fiúra, miközben lustán rendezgette szanaszét álló tincseit. Nem különösebben zavartatta magát miattuk, inkább csak ösztönös mozdulat volt számára, mint konkrét céllal rendelkező cselekvés.

- Hajrá, a tiéd lehet – vont vállat az ausztrál hanyagul, anélkül, hogy akár csak az újonnan érkezőre pillantott volna. – Szeretnél mást is, vagy csak ennyit akartál közölni? – engedett végül a kísértésnek, és nézett felé egy szempillantás erejéig, viszont mintha hirtelen minden levegő tüdőjében ragadt volna; akármennyire is utálta bevallani magának, a kisebb kómás alakja teljesen elolvasztotta szívét.

- Téged, baby – válaszolt csípőből a táncos, ahogy ellökte magát az ajtótól, majd sétált el Chan ágyáig, ahol kényelmesen terült szét. Magához véve egy ott levő párnát kezdte el azt ölelgetni, miközben azon dolgozott, hogy egy olyan pozícióba kerüljön, amilyenben tökéletes rálátásra lesz társára. – Valld be, hogy imádsz engem bámulni – jelent meg ajkai szélén ismételten jól ismert vigyora, mikor felfedezte a szőkehajú íriszeiben csillogó különös ragyogást.

- Álomvilágban élsz – forgatta meg szemeit az idősebb a szavak hallatán, majd elszántan fordult ismét számítógépe képernyője felé; nem akarta még egyszer elárulni magát.

- Zavarba jöttél, mi? – vigyorodott el Minho, miközben újabb és újabb ötletei támadtak arra, hogy is fordíthatná ismét a javára akkori helyzetét. Kitartóan figyelte az idősebb hátát annak reményében, hogy az majd ismét felé fog fordulni, mikor viszont erre nem került sor, összevont szemöldökkel ült fel az ágyban. – Annyira tudod játszani, hogy ki nem állhatsz, de közben nem is tudom, ki takart be az előbb – fonta össze karjait mellkasa előtt egyre csak idegesen püfögve.

- Pillanatnyi gyengeség – vágta rá Chan rögtön, miközben továbbra is próbálta figyelmen kívül hagyni vendégét. Szíve számára érthetetlen okokból gyorsult fel, mikor eszébe jutott a pár órával korábbi aggodalma a kisebb felé. Hiába tagadta maga előtt, nagyon is aggódni kezdett, mikor az örökké hangos társa gyanúsan sok ideig maradt csendben, és bár először magára akarta volna hagyni a kanapén nyugvó alakját, bűntudata támadt a gondolattól, hogy takaró nélkül hagyja a kisebbet. – A legjobbakkal is megesik az ilyesmi – vont vállat inkább unottan, mielőtt túlságosan is elveszett volna gondolataiban.

- Persze, én is ezt mondanám – forgatta meg Minho a szemeit. – Fogadni mernék, hogy most is rólam írsz szerelmes dalt – folytatta tovább a csacsogást, és azzal könyökölt is fel, így figyelve tovább a dalszerzőt.

- Hát hogyne, csakis – jegyezte meg Chan szarkasztikusan. – De most komolyan, mit akarsz itt? – kezdte egyre inkább elveszíteni türelmét.

- Felébredtem, bejöttem – válaszolt a táncos egyszerűen vállat vonva. – Miért, talán zavar, ha itt vagyok? Nem tud működni az a két agysejted emberek társaságában? – feszegette tovább a határait játékos hangnemben.

- Melletted nem lehet gondolkozni – vágta rá az ausztrál még mindig durcásan. – Nem bírsz nyugton maradni fél percre sem, így nem lehet dolgozni! – panaszkodott felháborodottan.

- Dehogynem lehet, csak te nem vagy képes figyelni a munkádra – lóbálta a lábait a fiatalabb, miközben fejét is kissé oldalra döntötte. - Ha annyira jó lennél benne, bármilyen körülmény között tudnál teljesíteni. Nem is tudom, hogy ez kit is minősít.

- Esküszöm, Minho, ha nem fogod be két másodpercen belül, megcsókollak! – vetette be újfajta fenyegetését az idősebb, hiába nem gondolta szavait komolyan. Ő is meglepődött azon, hogy valóban hangosan kimondta gondolatait, viszont nem is bánta különösen; nem gondolta volna, hogy valóban alkalmaznia kell majd ezt.

- Jaj de nagyon megijedtem – forgatta meg szemeit Minho unottan, azonban nagyon is kíváncsi volt, mit fog tenni lakótársa. Napi szintűek voltak közöttük a különbözőféle fenyegetések, amik többnyire egyszer sem váltak be, így nyugodtan feszegethette tovább a kisebb határait.

- Én szóltam – áll fel Chan a helyéről, majd az ágyához lépve szorította tenyerei közé a fiú arcát, hogy esélye se legyen a menekülésre. Szíve szinte kiugrott helyéről, mikor abból a közelségből vizslatta a fiatalabb vonásait, viszont hamarosan magához térve fogalmazódott meg benne célja; nem tántorodhat meg mindig ilyen helyzetekben.

Rövidebb habozás után pedig ajkait Minhóéra tapasztotta.