Minho arcán széles mosoly terült szét, ahogy az épp telefonáló lakótársát figyelte. Erősen igyekezett úgy tenni, mint aki épp mással van elfoglalva, viszont időnként összetalálkozó tekintete az idősebbel számtalanszor lebuktatta már-már nevetségesen kevés idő alatt, így inkább fel is adta a rejtegetést; magabiztos vigyorral járkált fel-alá, miközben random tárgyakat pakolgatott egyik helyről a másikra.

- Oké, mi olyan szórakoztató most? – fordult Chan felvont szemöldökkel a fiú felé, mikor megszakította a hívást. A vele együtt eltöltött idő alatt már megszokhatta, hogy sokszor – talán túl sokszor – képtelen bárhova is tenni a másik viselkedését, mégis karba tett kézzel méregette a számára értelmezhetetlen arckifejezést.

- Komolyan, hány évesek vagytok? Mintha két ovis beszélgetését hallgattam volna végig – vigyorgott továbbra is töretlenül a kisebb. Egyikőjük számára sem bizonyult újnak a helyzet; mióta csak lakótársak lettek, Minho előszeretettel tett megjegyzéseket az ausztrál jól kivehető akcentusára, aki ugyan próbálta mindezt figyelmen kívül hagyni, a másik olyan szórakozást talált a piszkálódásban, amiről véletlenül sem mondott volna le. Azt viszont még magának is tagadta, hogy valójában túlságosan élvezi a külföldi beszédét, s csupán emiatt volt képes olyan határokat feszegetni, amivel még magának is kárt okozhat.

- Senki nem kényszerített arra, hogy végig hallgasd – fújtatott idegesen a göndör hajú, ahogy felállva az ágyáról csoszogott el az asztaláig annak a reményében, hogy ki tudja zárni a szobájában levő kellemetlen tényezőt azzal, ha nekikezd tanulni. – Nincs jobb dolgod, mint azt hallgatni meg figyelni, hogy én mit csinálok? – nyitotta fel a laptopja tetejét.

- Ha már megáldott minket a sors, hogy lakótársak legyünk… - sóhajtott fel Minho, viszont hamarosan ellazultak arcvonásai és ismét felfelé görbültek ajkai. – Nem nincs – ingatta meg a fejét vidáman, majd pattant fel a számítógép mellé, miközben tulajdonosa arcát figyelte. – Mondd csak, játszótérre mikor vigyelek el? Csak hogy tudjam, mikorra készítsem el az almapüréd – lóbálta a lábát.

- Ó, fogd be! Idősebb vagyok nálad – forgatta meg Chan a szemeit, miközben minden erejével azon volt, hogy figyelmen kívül hagyja hívatlan vendége jelenlétét. – Nem lesznek vizsgáid, amire kellene nem is tudom… esetleg készülnöd? – emelte rá a tekintetét lemondóan, de mikor csak kaján ajakgörbületével találta szembe magát, mindössze még jobban eluralkodott rajta az idegesség.

- Mégis gyerekesebb vagy nálam, te nagyon idős vénember – forgatta meg Minho a szemeit, de ezzel egy időben az elégedettség szikrája lobbant fel benne, mikor megpillantotta az ausztrál íriszeiben fellángoló dühöt, s amint izmai teljesen megfeszültek. – Hm, megeshet, hogy kellene készüljek, de… Te most sokkal jobb szórakoztatást nyújtasz – tudta le a másik kérdését könnyedén, mielőtt hirtelen témát váltott volna. – Mondd csak, dugtok is, vagy csak húzzátok egymás idegeit? – utalt a korábbi telefonhívásra.

- Nem mintha rád tartozna, de Hyunjin csak a legjobb barátom, nem több – jelentette ki Chan tárgyilagosan, viszont nagyon is meglepte a másik kérdése. Elég régóta volt már az említett az életében, hogy szoros kapcsolatot tudjanak kialakítani, viszont sosem tudott volna barátnál többként gondolni rá.

- Igen? Kár – vont vállat Minho könnyedén, majd ugrott is le az asztalról. – Majd máskor, haver – paskolta meg a szőke hátát lemondóan, mielőtt zsebre dugott kézzel elindult volna a konyha felé annak reményében, hogy valami ehetőt keressen magának.

Az ausztrál értetlen tekintettel figyelte végig, ahogy a fiatalabb magára hagyja, miközben próbálta feldolgozni a korábban történteket, viszont hamar rá kellett jöjjön, hogy teljesen felesleges ezen gondolkodjon, soha nem lesz képes megfejteni lakótársa cselekedeteit. Mélyet sóhajtva hagyta, hogy a korábbi idegessége lassan elhagyja a testét, miközben ujjait végig futtatva a billentyűzeten írta be jelszavát, majd kihasználva a csendet vetette bele magát a munkába.