【Ｈｙｕｎｊｉｎ】

Alig tudtam elhinni, hogy valóban megtörtént, és ennyire pozitívan fogadta a dolgokat. Hihetetlen boldogság lett rajtam úrrá, ahogy átöleltem a nőt, mintha az egész világ az enyém lett volna abban a pillanatban. Ami részben igaz is, hisz egy olyan személyt tudhatok magaménak, mint Jeongin, akinek minden apró aspektusa kincseket ér. Bátorságomnak azonban rögtön vége is szakadt, amikor feltette kérdését. Ajkaimba harapva tekintettem Iniere, hogy ezúttal ő húzzon ki minket a katyvaszból, azonban nem úgy tűnt, mint aki képes lenne ilyesmire.

— Hát... Az úgy volt, hogy uhm — próbáltam kinyögni a szavakat, de mintha minduntalan akadályokba ütköztem volna, s nem formálódtak a szavak ajkaimra. — Komolyan minden előkészület megvolt és figyeltem, amennyire csak tudtam, és nem erőltettem semmit, és.. És... És.. — kezdtem el hadarni, mire végre hirtelen jött egy apró adrenalinlöket, ami segített annak a bizonyos kifejezésnek a hangoztatásában. — Lefeküdtünk — vörösödtem el teljesen én is, míg lesütöttem a szemeim, mint egy kisgyerek, akit épp nyakon csíptek, hogy betörte a szomszéd ablakát.

💔💔💔

【Ｊｅｏｎｇｉｎ】

Ismételten belém fagyott a szó, megszólalni sem tudtam. Mégis hogy mondjam el anyának mindazt, ami kettőnk közt történt? Éreztem ahogy feketeségem rám pillant segítséget remélve, de én sokkal nagyobb sokkban voltam, mint ő. Végül mielőtt bármit is mondhattam volna, elhadart mindent, és egyértelműen kimondta, "lefeküdtünk".

- Értem... - nyújtotta el a szót anya. - Vagyis ezek szerint nagyfiút csináltál az én pici Iniemből - pillantott rám, amitől én is lesütöttem szemeimet. - Ne legyetek már ennyire zavarban, ebben semmi rossz nincs. Ha szeretitek egymást, csak nyugodtan. De persze mindig védekezzetek! - tette fel mutatóujját. - Dobok össze valami ebédet, mit szóltok? - indult el a konyha felé én pedig döbbentem néztem utána. Tényleg ennyi lett volna az egész?

🥀🥀🥀

【Ｈｙｕｎｊｉｎ】

Aznap már másodjára döbbentem le teljesen, hatalmasakat pislogva figyeltem, ahogy párom anyja eltűnik a konyhában. Komolyan ennyi lett volna? Ettől féltem annyira, hogy rendesen rámtört a rosszullét már csak a gondolattól is? Egyszerre éreztem magam egy túldramatizált bohócnak és a legmázlistább balfékjének.

– Ez most... Ennyi? Komolyan? — hebegtem, majd Jeongin felé fordultam. — Ez... Remek! — csillogtak fel szemeim, ahogy szorosan magamhoz öleltem a fiút. — Annyira örülök Inie, el sem tudom mondani — nevettem fel, de ezzel egy időben örömkönnyeim is kicsordultak. — Annyira szeretlek, Picim — csókoltam meg a világ legőszintébb mosolyával ajkaimon.

❤️❤️❤️

【Ｊｅｏｎｇｉｎ】

- Én is nehezen hiszem el - néztem mosolyogva gyönyörű, már-már fekete szemeibe. - Annyira boldog vagyok - öleltem meg szorosan. - Köszönöm, hogy te helyettem is bátor voltál és elmondtad. Egy igazi hős vagy - nyomtam egy puszit ajkaira. Esküszöm, nekem van a legjobb anyukám és a legédesebb pasim. Kérhetnék még ennél többet? Nehezen hiszem. - Ennél csodálatosabb már nem is lehetne ez a nap - fúrtam arcom vigyorova. párom mellkasába. Olyan szinten örültem, hogy sikítani és ugrándozni tudtam volna. Mától hivatalosan is teljes mértékben Hyunjinhoz tartozhatok.

És csak ennyire volt szükségem.

🌹🌹🌹

[Vége]

[A nap folyamán még tervezek hozni egy végső lezárást, ha esetleg vannak kérdések, szívesen fogadom őket, ott majd válaszolok rájuk. 💕]