【Ｈｙｕｎｊｉｎ】

- Még egy órám van nekem is, de megvárom Changbint. Tesi az utolsója, de ott protekciós, elengedi úgyis a tanár hamarabb. Láttad már a karjait? - hajoltam kicsit közelebb hozzá, hogy fülébe tudjak súgni. - Azt mondják minden gond nélkül meg tudna vele fojtani bárkit. Még nem kérdeztem rá, hogy mennyi alapja van a pletykának, de azt személyesen tanúsíthatom, hogy rendesen ki van gyúrva, én semmiképp sem húznék vele ujjat - ültem vissza a helyemre. - Ha gondolod, te is maradhatsz, jó alkalom, hogy megismerd és rájöjj, tényleg imádnivaló - próbálkoztam bizonytalanul.

Mielőtt még megtörtént volna köztünk ez az egész... dolog, minden nap hazakísértem Iniet, először csak azért, mert egy irányba vitt utunk, utána viszont késztetést éreztem, hogy mindentől megvédjem, amivel szembe kéne nézzen, lényegtelen, hogy fényes nappal volt. Egyfajta rituálévá nőtte ki magát, aminek szentségét semmi sem törhette meg... Changbinon kívül. Egyre kevesebbszer esett ilyesmire alkalom, hiába végeztünk többször is ugyanabban az időpontban. Árulónak éreztem magam ilyen szempontból, mégis ott volt az a kicsiny szerelmes hang, amely folyamatosan azt sugallta, igenis ez a helyes döntés.

💔💔💔

【Ｊｅｏｎｇｉｎ】

Ahogy Changbin karjáról és erejétől áradozott, elöntött a féltékenység. Changbinhoz képest, egy nádszál vagyok, de ezen ha akarnék se tudnék változtatni. Ez genetika. Vannak akik izmosak, míg vagyok én, akit csoda, hogy a szél nem fúj el.

- Ha gondolod, te is maradhatsz, jó alkalom, hogy megismerd és rájöjj, tényleg imádnivaló - mosolyodott el, ahogy újfent szerelméről álmodozott.

Minden szavával egy újabbat csavart, azon a bizonyos késen a szívemben. Egy nagyot nyeltem, hogy elfojtsam előtörni kívánó könnyeimet, mielőtt válaszoltam volna.

- Dolgom van ma. Talán majd legközelebb - álltam fel az asztaltól. - Akkor hétvégén! - biccentettem fejemmel, és távoztam.

Miért kell, hogy ennyire fájjon? Miért nem vagyok képes elfogadni, hogy mást szeret, és köztünk sohasem lesz semmi?

🥀🥀🥀

【Ｈｙｕｎｊｉｎ】

Éreztem, hogy valamit megint nagyon elrontottam, hiába ment a beszélgetés egész eddig a pontig simán. Legszívesebben elkaptam volna a karját, hogy szemébe nézhessek és rákérdezzek furcsa viselkedésére, azonban valami ettől teljesen visszatartott, így mindössze csak figyeltem őt, ahogy biccent egyet felém, majd elvész az órára igyekvő tömegben. Mélyet sóhajtottam, majd tálcámmal együtt én is megindultam az utolsó ötven perc szenvedésemre.
Alapból sem arról vagyok híres, hogy túlságosan figyelnék órán, minden apró dolog képes elterelni amúgy is szanaszét heverő gondolataim - természetesen az előttem álló tanáron kívül. Az pedig, hogy voltam olyan szerencsés az ablak mellett keríteni magamnak helyet, csak nagyobb nyomatékot biztosított erre, főleg, mikor egy-egy osztályt kivittek az udvarra tesizni, én pedig a lehető legjobb kilátásból nézhettem végig minden egyes pillanatát. Bár még alig tavaszodott ki, a suli tanára már előszeretettel rángatta ki a diákokat a csípős levegőre, amiért cserébe megszámlálhatatlan szitokszót és szúrós tekintetet kapott áldozataitól. Abban az órában is szinte látni lehetett, ahogy a tőlem pár évvel alattam lévők a pokol legmélyére kívánják az ordibáló férfit, fentről viszont elég szórakoztató látványt nyújtott az egész. Vajon ha Jeongint látnám, akkor is ezt gondolnám? Olyan fura, hogy alig voltunk szétválasztva kis időre és alig békültünk ki, mégis jobban érzem így a hiányát, mint bármikor máskor. És az a tekintet, amikor elment... Képtelen vagyok kirázni a fejemből. Végül csak mélyet sóhajtva fejeltem le a padot és vártam, hogy megszólaljon az életmentő csengő, aminek hallatára rögtön felkaptam a kabátom, lazán nyakam köré dobtam a hatalmas, takarónak is megfelelő sálam és a táskámat a vállamra kapva igyekeztem le az udvarra. Az egyik padon helyet foglalva vártam, hogy kezdődjön a végzősök, egyben szerelmem utolsó órája.

💔💔💔

【Ｊｅｏｎｇｉｎ】

Szívbemarkoló érzés volt otthagynom őt, de nem tehettem mást, sírhatnékom támadt, és nem akartam, hogy lássa könnyeimet. Mivel tesi órám következett, az öltöző felé vettem az irányt, ahol gyorsan átvettem melegítőmet, melyek után valaki leült mellém.

- Miért búslakodsz? - pillantott rám Han. Nem sűrűn szoktunk beszélgetni, így meglepett cselekedete. - Szerelmi bánat?

- Az - nevettem fel keserűen. - Fájdalmas dolog olyasvalakit szeretni, akiről tudjuk, hogy sohasem kaphatjuk meg.

- A sors kiszámíthatatlan. Olyankor vicces fordulatot vesz tőle az életünk. Még az is lehet, hogy összehoz a szerelmeddel. Csak higgy benne! - tette kezét vállamra, majd ő is öltözködni kezdett.

- A mai órát kint töltjük! Öltözzetek fel jól! - kiabált be tanárunk.

Remek! Természetesen csak rövidnadrágom van, és egy vékonyka pulcsim, nem számítottam rá, hogy ilyen hidegbe kint leszünk. Morgolódva ugyan, de követtem a többieket. A megcsillanó napfényben látni lehetett leheletünket, ami ugyancsak alátámasztotta azon állításomat, hogy nem kéne kint lennünk.

- Két kör a suli körül! - hangzott a sípszó, mi pedig futásnak eredtünk.

A hideg belélegzett levegőtől fájni kezdett a torkom, az arcomat csípte a hideg, míg szemeim is kezdtek bekönnyesedni. Ennyire puhány lennék? Egy kis hideget sem bírok ki? Mégis hogy érhetnék fel Changbinhoz?

***

Az óra után megkönnyebbülten léptem be az öltözőbe, teljesen átfagytam odakint, jól esett a benti meleg. Átöltöztem gyorsan, és már indultam is haza. Otthon levetődve a kanapéra, elővettem kedvenc italomat, a banános tejet, azonban videójátékozás helyett, inkább egy mesét kezdtem el nézni. Fáradtnak éreztem magam. Le akartam hunyni a szemeimet, még ha csak pár másodpercre is. Végül elnyomott az álom...

🥀🥀🥀