【Ｈｙｕｎｊｉｎ】

Végig Jeongin arcát figyeltem, amíg párom beszélt. Egyszerre nyugodtam meg Changbin szavaitól, hogy talán... Talán végre minden rendbe jöhet, talán még boldog vége is lehet a történetemnek. Viszont valami nem hagyott nyugodni... Hiába a biztató szavak, a kisebb arcáról fokozatosan tűnt el minden életkedv és vidámság, nekem pedig ezzel apró szilánkok ezrei hasítottak szívembe.

— Most mennem kell. Örülök, hogy ezt meg tudtuk beszélni — állt fel a világ leghamisabb mosolyával az arcán és sietett ki a kávézóból.
Egyedül Changbin tenyere tartott vissza attól, hogy utána rohanjak, szorosan magamhoz öleljem, és egész addig el se engedjem, amíg minden rendben nem lesz. Mélyet sóhajtottam.

— Köszi, hogy megérted, tényleg sokat jelent nekem — néztem fel párom szemeibe hálásan. — Jeongin nem rossz ember, csak még annyira gyerek.. Van pár dolog, amit még meg kell értsen, de okos fiú, hamar bele fog rázódni a dologba — mosolyogtam rá, mire csak biccentett. — Szeretlek — hajoltam volna ajkaira, mikor éles dudálás csapta meg a fülemet.

A legrosszabbra gondolva pattantam fel és rohantam ki a kávézóból, mely előtt máris egy kisebb tömeg fogadott, amint jajveszékelve körbeállnak valamit. Elnézést kérve törtem utat magamnak, hogy lássam, mi miatt is verődtek ennyien össze, mikor a szabálytalan kör alak közepén.. Jeongint láttam meg.

Mintha az idő is megállt volna. Álmodnom kell. Ez csak egy rossz álom a többi közül. Semmi több. Igen, ez nem lehet valóság. Ha... Ha... Ha megcsípem magam, felébredek, ugye? UGYE?

— Nem... Nem.. Jeongin! — szaladtam oda az eszméletlenül heverő testhez ordítva. — Kérlek, kelj fel, légyszi mondd, hogy ez csak egy rossz vicc, NÉZZ RÁM! — zokogtam szorosan mellkasomhoz szorítva a kisebb testét, teljesen figyelmen kívül hagyva a körülöttem uralkodó zajt és az egyre véresebbé váló felsőmet.

Megöltem. Én öltem őt meg. Megöltem minden érzését, majd a testével is végeztem. Egy szörnyeteg vagyok.

💔💔💔

【Ｊｅｏｎｇｉｎ】

Sötétség. Csak erre emlékeztem és az iszonyatos fejfájásra. Mi történhetett? És hol vagyok? Egyáltalán... Ki vagyok? És miért nem tudok semmiről? A fejfájásom mellett mérhetetlen nagy szomorúságot éreztem, szinte a szívem szakadt meg, és elöntött a sírhatnék. De mégis miért? Mi történhetett ami miatt annyira rossz kedvem van? Minden erőmmel azon voltam, hogy kinyissam szemeim, megnézzem hol is vagyok. Amint ezt sikerült megtennem, a nagy fehérség és világosság fogadott. Egy ágyon feküdtem. Miért nem tudok megmozdulni? Iszonyatosan fájt a karom és a lábam. Az oldalamba mintha kést szúrkálnának.

- Végre magadhoz tértél! - lépett be látóterembe egy zokogó nő, majd gyöngéden megfogta a kezem. - Attól féltem, hogy sosem térsz vissza. Jól érzed magad Inie?

- Inie? - szólaltam meg nehézkesen. Alig akartak kijönni a hangok torkomon. - Ki? Ki az az Ine? - fordítottam felé fejem, hogy jobban szemügyre tudjam venni, de ekkor zokogni kezdett. A hajamat simogatta, miközben egyre csak azt szajkózta-Minden rendben lesz!

🥀🥀🥀

【Ｈｙｕｎｊｉｎ】

Minden kiesett, ami ezek után történt. Egyedül az a kép maradt meg elmémben mindennél tisztábban, mikor pár mentős egymást sürgetve emelte ki kezeim közül a fiú testét, majd egy széthajtható ágyra helyezve betolták az autóba. Még éreztem, ahogy valaki - több mint valószínűleg Changbin - átkarolja a vállaim és nyugtató szavakat suttogva próbál magamhoz téríteni, de teljesen megszakadni látszott a külvilággal a kapcsolatom.

A következő emlékem már a váróteremre vezethető vissza, ahogy fel-alá járkálva várjuk, mikor tér végre Jeongin magához és mehetünk be hozzá. Idő közben az anyját is értesítették a balesetről, aki azonnal rohant a kórházba. Fájt ennyire megtörtnek látni, imádtam azt a nőt. Nem is tagadhatná, hogy Inie a gyereke, mintha a saját képmása lenne nemcsak kinézetre, hanem tulajdonságokra is. Lényegében ő nevelt fel, volt egy időszak, amikor gyakrabban láttam őt, mint a saját szüleim. Sírva szorított magához, ahogy meglátott, én pedig ramaty mentális állapotom ellenére próbáltam hátat simogatva nyugtatgatni.

— Jeongin erős fiú, minden rendben lesz — gördült le egy könnycsepp arcomon, mire ő csak hangosabban zokogott.

Mindezt Changbin teljesen magába révedve hallgatta végig, ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen a kórházba, állítása szerint nem vagyok ilyenkor kiszámítható és szükséges, hogy valaki mellettem legyen. Így bár hozzászólni a dolgokhoz nem tudott, végig fogta a kezeim és a tőle telhető maximális odafigyeléssel ápolgatta lelkem.

Hosszas várakozás után kinyílt az ajtó, én pedig Jeongin anyjával egy emberként pattantam fel a műanyag székről. A kijövő orvos még gyorsan tájékoztatott minket róla, hogy egyesével menjünk be, valamint ha lehet, semmi sokkolót ne mondjunk neki. Akkor még nem értettem mire céloz, ezért csak biztatóan mosolyogtam Inie édesanyjára, ahogy bement fia kórtermébe.
Mélyet sóhajtva dőltem hátra és doboltam türelmetlenül térdemen. A nehezén túlvagyunk, Jeongin biztonságban van.

— Changbin... Köszönök mindent — öleltem magamhoz szorosan párom.

— Nem kell — simogatta hátam. — Ennyivel tartoztam nektek.

Legalább fél óra várakozás után rám került a sor, hogy bemenjek. Akárhogy is próbáltam, nem tudtam semmilyen érzelmet leolvasni a kijövő nő arcáról; fogadni mertem volna, hogy ő sincs tisztában állapotával. Mélyet sóhajtottam, most vagy soha.

— Szia, Inie... — mosolyogtam az ágyon fekvőre szomorúan, majd helyet foglaltam mellette. — Annyira megijesztettél mindenkit, ugye tudod? — simogattam könnyezve arcát. — Olyan felelőtlen vagy, ha történt volna veled valami én.. Én... — haraptam idegesen ajkaimba.

🥀🥀🥀

【Ｊｅｏｎｇｉｎ】

A mellettem ülő nő egyre csak zokogott. Rossz volt látnom, hogy ennyire szomorú, még ha nem is ismerem.

- Semmire sem emlékszel? - pillantott rám könnyekkel áztatott szemeivel. Válaszul csak megráztam a fejem. Mi ez a nagy felhajtás? - Az anyukád vagyok. Téged pedig baleset ért, ezért is nem emlékszel semmire - sóhajtott. - Sajnálom Kincsem, most egy kicsit kimegyek. Később még visszanézek, beszélnem kell az orvossal. - állt fel mellőlem és távozott, azonban nem maradtam sokáig egyedül.

Hamarosan egy magas, sötét hajú fiú lépett be. Az ő arca sem éppen tükrözött boldogságot. Mi több, szemeiben még ott csillogtak könnyei.

- Szia Inie... - mosolyodott el, miközben helyet foglalt mellettem. Mégis ki lehet? Annyira ismerős, de nem tudtam hová tenni. - Annyira megijesztettél mindenkit, ugye tudod? - simogatta arcom, míg könnyei végigfolytak arcán. - Olyan felelőtlen vagy, ha történt volna veled valami én... Én. - harapta be alsó ajkát. Mégis miért érdekelhetem ennyire? Talán ismertük egymást korábban?

- Te is egy rokonom vagy? - szólaltam meg én is, mire csak értetlen pillantást kaptam válaszul. Az arca ekkor még szomorúbbá váltott. De miért? Ezzel talán valami rosszat mondtam? - Ne haragudj, de nem emlékszem rád.

🥀🥀🥀