【Ｈｙｕｎｊｉｎ】

Haboztam. Nem tudom, mi ütött belém, de meg akartam csókolni, erre viszont csak akkor jöttem rá, mikor megtörte a köztünk lévő csendet.

— Megyek. Beveszem a gyógyszerem — szakította meg szemkontaktusunk torokköszörülve és távozott a szobából.

Újra meg újra átlapoztam az album photobookját, minden tartozékot figyelmesen megforgatgattam ujjaim között, és legalább ezerszer meghaltam a hamisítatlan, eredeti aláíráson. Úgy nézhettem ki, mint egy tizenötéves tinilány, aki épp szerelmeslevelet kapott kiszemeltjétől, de hiába is tagadnám, pont az az érzés kerített hatalmába. Mosolyogva szorítottam mellkasomhoz az albumot és dőltem vele hátra az ágyon, ahol viszont Jeongin illata köszöntött vissza rám. Felpillantva azonban meg kellett lepődjek: igaz, jelen pillanatban az egész szoba a közös képeinkkel volt kitapétázva, arra végképp nem számítottam, hogy a plafonon is magunkkal kell majd szembenézzek. Láthatólag régebb csinálhatta még őket, pár képen vékonyka porréteg volt felfedezhető, mégsem mondhatnám, hogy nem viselte nekik rendes gondját. Pici szívecske alakot formázott a sok, különböző méretben kinyomtazott kép összessége, amitől egyszerre lett sírhatnékom és hatódtam is meg. Egész eddig mem hittem abban, hogy valaki képes lenne ennyire kötődni hozzám, hiába ápoltunk igen szoros kapcsolatot Inievel. Most viszont meggyőződtem róla, hogy ha valaki, akkor ő tényleg teljes szívből szeret. Minden megvan benne, amire csak vágyhatnék, amivel képes lenne boldoggá tenni. De vajon... Igaziak lennének ezek az érzések? Egyedül azért nem mertem eddig sem lépni, mert semmiképp sem szerettem volna összetörni kristálytiszta lelkét, ami csak a jót és a legjobbat érdemli. Boldognak akartam látni. Ilyen egyszerű.
De akkor hirtelen valami megfogalmazódott bennem. Határozottan ültem fel a puha matracról és indultam meg utána, a konyha felé.

— Szakítok Changbinnal — álltam meg a lépcső alján.

💔💔💔

【Ｊｅｏｎｇｉｎ】

A konyhába igyekezve próbáltam nem visszafordulni. Akartam őt. Jobban mint eddig bármikor, de nem akartam az eddigieknél is nagyobb butaságot csinálni. Most olyan boldog. Miért rontsam el? Aztán csak megint miattam lenne szomorú. A hülyeségem miatt, amiért nem tudok rá csak barátként tekinteni.
A konyhaszekrényhez mentem, amiből előkutattam a gyógyszeres dobozkát, majd kikutatva a nekem kellőt vettem számba a tablettát. A poharamba öntöttem teát, majd számhoz emeltem, és épp lenyelni készültem, amikor meghallottam legjobb barátom hangját.

- Szakítok Changbinnal. - torpant meg a lépcső alján.

Meglepettségembe majdnem hogy félre nyeltem. Fuldokolni kezdtem, amire még maga a betegségem is rátett egy lapáttal. Nagy nehezen, de végül sikerült abbahagynom, így értetlen pillantásokkal meredtem az akkorra már előttem álló fiúra.

- Ne haragudj! Azt hiszem félre értettem valamit - tettem le bögrémet a pultra. Kijelentése teljesen lesokkolt. Örültem neki, ugyanakkor valahol mélyen féltem is. - Mi okod lenne szakítani vele?

🥀🥀🥀

【Ｈｙｕｎｊｉｎ】

—

Hé, azért jól vagy? — siettem oda, majd leültettem őt egy székre, én pedig vele szemben foglaltam helyet megvárva, amíg rendbe jön a légzése.

— Mi okod lenne szakítani vele?

— Igazából... Nem tudom — tűnt el azonnal az előbbi bátorságom. — Mondtam korábban, hogy megváltoztak a dolgok köztünk, és nem tudom, ha helyre tudnám őket még hozni. Félek, hogy bármelyik pillanatban ártana neked, vagy valaki másnak, aki valaha is fontos volt nekem. Nem az, nem hibáztatom őt érte, még mindig aranyos és férfias fiú, csak... Néha már túl férfias — motyogtam el a végét. — És gyakran féltékeny. Olyankor pedig.. Látod mivé válik — sóhajtottam. — És én sz- Mindegy, felejtsd el — ráztam inkább meg a fejem zavartan.

Nem áll még se ő, sem én erre készen. Egyáltalán nem is tudom, hogy tényleg szeretem-e, vagy csak szeretethiányos vagyok... Mint Ő.

💔💔💔

【Ｊｅｏｎｇｉｎ】

Nem teljesen tudtam megérteni előbbi kijelentését, tegnap még esze ágában sem volt a szakítás. Talán ennyire tetszett volna neki az ajándékom? Vagy nem is miatta, hanem Changbin miatt akar szakítani?

- És én sz... Mindegy, felejtsd el. - rázta meg fejét, én azonban nem akartam elfelejteni.

- Ha már bele kezdtél, kérlek mondd el! Tudni akarom mit érzel most - néztem mélyen szemeibe.

Vajon képes lenne ő is viszont szeretni, úgy ahogy én szeretem őt? Vagy ilyesmiről még csak álmodoznom is felesleges? Kíváncsi voltam, tudni akartam ő mit érezhet. Kezeimbe vettem övéit, végig tartva a szemkontaktust. Még mindig annyira gyönyörű, az illata csábító, míg szeme alatt lévő aprócska anyajegye bájos külsőt kölcsönöz neki.

- Nekem bármit elmondhatsz. Szeretlek, és ezen semmi nem tud változtatni.

🥀🥀🥀