– Mi történt köztetek? – szólalt meg Hyunjin egy idő után.

Percek, talán órák teltek el azóta, hogy megbontották az első üveg alkoholt, s csendben iszogattak, egyre csak a víz nyugodt folyását figyelve. Nem volt szükségük szavakra, némaságuk több jelentéssel bírt, mint bármilyen emberi szófoszlány, mely csupán visszarántotta volna őket a halandó atmoszférába. Többek voltak mindketten, mint emberek; belső kozmoszaik találkozása magasztosabbá tette őket minden teremtménytől. Egyszerre jelenítették meg a menny és pokol által kreált világokat, már-már androgün erővel burkolva be kapcsolatukat. Elválaszthatatlanságuk minden kérdésen felül nyerte el valóságát, egy olyan teret hozva létre ezáltal, ahol csupán ők ketten élhettek. Bőségben, minden hiány nélkül.

Chan először nem válaszolt a kérdésre. Tekintetét Hyunjinról lassan vezette át a kezében tartott alkoholos üvegre, szinte választ várva a vörös italtól. Ajkai ellentmondtak akaratának; makacsul tapadtak össze, akárhányszor csak párja képe elevenedett meg elméje vásznán. Emlékek sorozata pergett le előtte, melyek színes kavalkádja a pillanatok elteltével csupán egyre torzabbá vált, teljesen elmosva a jó és rossz közötti határvonalat.

– Én sem tudom – sóhajtott fel végül az ausztrál panaszosan; háború dúlt gondolatai között, melyből vesztesként kellett megfutamodjon. – Bár tudnám azt – tette még hozzá halkabban, majd kisebb habozás után dőlt a mellette lévő vállára. – Fogalmam sincs, Jinnie. Egyszerűen csak szar minden – szegezte íriszeit közvetlenül maga elé.

– Azt veszem észre, rég nem láttalak ennyire szétesve. Még szerencse, hogy itt vagyok, hogy összekaparjalak – helyezkedett el kissé a hosszú hajú, hogy mindkettőjük kényelmesen ülhessen. Tőle telhetően igyekezett vidámabb hangulatot csempészni legjobb barátja világába, azonban ő maga is tisztában volt mindennek lehetetlenségével.

– Nélküled nem tudom mit csinálnék, valószínűleg itt sem lennék – nevette el magát keserűen Chan, szavait tiszta őszinteséggel itatva át.

– Többször is mondhatnád ezt, jólesik az egómnak – bökte kissé oldalba az idősebbet, mielőtt átkarolta volna annak derekát, közelebb vonva ezzel magához őt. – Tudod, én sem lennék itt nélküled. És esküszöm nem a pia beszél belőlem, annyit még nem ittam – szabadkozott rögtön a kisebb, amit a göndörhajú tagadhatatlanul édesnek gondolt.

– Tudom Jinnie. Tudom – görbültek ajkai felfelé szíve hevesen verő ritmusával.