Léptek halk zaja csendült föl a nesztelen nyári éjszakában, ahogy egy ifjú igyekezett a folyópart felé. Lábai ösztönzés nélkül hajtották őt előre, tekintetét már-már végleg az égnek szentelhette ennek köszönhetően. Megviselt vonásait lágyan cirógatta a késői szellő, mely mintha lelkének is egyfajta nyugalmat kölcsönzött volna különös módon. Képtelen volt már gondolkodni, mellkasában cipelt terhe túlságosan elszívta minden erejét ahhoz, hogy akár csak kísérletet is tegyen minderre; mégis a hatalmas tömeg alatt apró reménycsíra látszott kibontakozni, utat törve magának a lehúzó súly parányi rései között. Nem gondolkozott, csupán hallgatott belső ösztöneire, s észre sem vette, mikor addig kimért járása szinte türelmetlen rohanássá alakult át.

– Úgy nézel ki, mint aki a maratont futotta le – ütötte meg fülét egy mosolygós orgánum. Ajkai akaratlanul is mosolyra húzódtak a szavak hallatán, hiába megszokott körülmények között visszaszólt volna legjobb barátjának, kinek vékony alakja tisztán rajzolódott ki a fák árnyai közül.

– Ha jobb állapotban lennék, most nem is találkoztunk volna – jegyezte meg félig-meddig viccelve az ausztrál, kissé pihegve. Hyunjin előtt állt meg csupán, kit szorosan ölelt magához; ezernyi emléket idézett fel benne a fiú mindössze a legkisebb érintésével is, melyet újra és újra át akart élni mindössze egy percnyi boldogság reményében.

– Örülök, hogy a személyes terapeutád lettem – nevette el magát a hosszú hajú, s bár akármennyire diktálta azt józan esze, hogy húzódjon el a fiútól, csupán még inkább magához szorította annak testét.

– Érezd magad megtisztelve, nem mindenki mondhatja ezt el magáról – engedett utat lágy kuncogásának Chan, barátilag paskolva meg társa hátát. Elhúzódásakor szúró üresség telepedett mellkasára, mikor nem érezte már a másik közelségét, viszont mielőtt ez még inkább leránthatta volna őt, inkább helyet foglalva a kidőlt farönkön vezette pillantását a nyugodt vízre.

– Ki mondta, hogy nem érzem így magam? – szólalt meg Hyunjin játékos hangján, amint követte az idősebb cselekedetét. — Veled csakis úgy tudom magam érezni – nyúlt maga mellé, majd diadalittas vigyorral emelte a magasba az alkoholos üvegeket tartalmazó szatyrot.

– Ahogy én is önnel, Őfelsége – hajolt meg drámaian a fiú, viszont képtelen volt visszatartani nevetését.

Őszinte nevetését.