Első látásra szerelem - legalább is ezt mondta mindenki körülöttük.

Mindössze Felix halk szuszogása törte meg a csendet, szinte már észrevehetlen dallammal csendítve meg a szoba minden apró sarkát. Pillái lágyan simultak szeplős arcára, melyen abban a késő esti órában egyetlen kósza ráncot sem lehetett volna megtalálni - a tökéletesség álcája mögé bújt nem csupán nappal, hanem még álmai között bóklászva is. Vonásait angyalinak, már-már természetfeletti szépségnek nevezték, mely képes volt napfényt hozni bármelyik sötét zugba, bár saját világa sosem ismerte ezen fogalom valósságát.

Párja védelmezően fonta karjait a vékony csípő köré, ahogy hol a percek lassú pergését figyelte, hol a nála fiatalabbra vezette tekintetét, lágyan végigsimítva annak orcáján. Maga sem tudta volna megmondani, mi okozta lelkében a csillapíthatatlan vihart, mely már túl sok ideje gyötörte mindennapjait, viszont ha őszinte akart lenni, már rég elengedte azt a fonalat, amely megoldásra vezethette volna. Elfogadta sorsát, melyben csupán árnyékként loholt a szeplős után, figyelmen kívül hagyva világa romba dőlését, és ha helyzet kívánta, saját kezűleg zúzta szét azt a cseppnyi reménységet, amelyből nap mint nap erőt merített. Nem ismerve önzőséget haladt a kisebb előtt, eltávolítva előle minden akadályt, mégsem találta meg békéjét; mellkasában egyre csak növekedett az űr, ami apránként falta fel belülről.

Mindössze Felix halk szuszogása törte meg a csendet, mégsem nevezhette azt senki nyugodt állapotnak. Lesből támadó démonként kúszott fel a fiú testén a pánik, mely csupán először arca vonásait ösztönözte mozgásra, utána viszont hanszálain kezdett kínkeserves dallamot pengetni. Mellkasa összeszorult, feje önkéntelenül kezdett el mozogni, ahogy levegő után kapkodva próbált a felszínen maradni.

- Lixie, kelj fel - reagált szinte azonnal Chan, mikor megérezte ölelésében a kisebb mocorgását. Nem egyszer kellett már hasonló helyzetből kimentse párját, mégis minden egyes alkalommal mintha tövissel koronázták volna meg szívét, nyílalt mellkasába a fájdalom Felix szenvedése láttán. Lágyan simított a makulátlan bőrre, egyre csak kedveskedő szavakat motyogta a fiú fülébe, néha-néha lágyabb csókot ejtve annak érzékenyebb pontjain. - Nincs semmi baj, csak egy rossz álom - mosolygott halványan a sötétben, amint tekintete találkozott az ijedten csillogó íriszekkel.

- Úgy sajnálom, Channie - beszélt rekedt hangon könnyein át, amint elméje valamelyest kitisztult. - Annyira sajnálom - fúrta arcát az idősebb felsőjébe, ahogy vállai gyengéden remegtek meg szipogásától.

- Semmi rosszat nem tettél, kicsim - hagyott ezúttal egy hosszabb csókot párja tincsei között. Tenyere lágyan járta be a rajta fekvő vékony hátát, felismerhetetlen mintákat rajzolva oda.

- Megint azt álmodtam - remegett meg Felix hangja, szavait kiejtve. - Újra és újra azt álmodom, hogy itt hagysz. Nem értem az egészet - hangosodott fel kissé zokogása, mely nyári záporhoz hasonlóan pusztított a szoba csendjében.

- Kicsim, nézz rám - nyelt egyet Chan szinte észrevehetetlenül, mielőtt elhúzódott volna annyira, hogy barátja szemébe tudjon nézni. Halvány mosolyt erőltetett magára, hiába szorított mellkasa, miközben óvatosan kezdte letörölgetni a fiú könnycsepjeit. - Nem hagylak el, mindig itt leszek. Ezért nem kell idegeskedj.

- Tudom, de... - akadt meg egy pillanatra a szeplős a beszédben, mikor viszont ismét összeszedte bátorságát, mélyet sóhajtva meredt a sötétben párja iriszeibe. - Ígérd meg - próbált határozott tónust csempészni hangjába.

- Megígégerem most és mindörökké - felelt Chan, majd mielőtt még társa bármit is reagálhatott volna, annak ajkaira hajolva fojtotta bele a szót. Csókjaik megannyi hazugság közt teljesedtek ki, egyre csak sodorva őket végzetük felé.