sötét, rácsozott szobában
egy megtört alak kuporog,
térdeit mellkasának nyomja,
egyedül saját karjai oltalmazzák

lépteket hall
hall de nem mozdul
fém csikordul betonnal
egy ismerős hang csendül fel

tudja mit akar tőle
mindig is csak ennyi kellett neki

megfordul
ránéz
érzelemmentes

lassan vezeti le tekintetét a felé nyújtott almára

bizonytalanul emeli le az alumíniumtálról a fehér gyümölcsöt, mely kezei közt vörössé válik

jól érezte

pengék, vajon mi más

mégsem csinál semmit. elbűvölve figyeli, ahogy saját vére festi be a látóterét

felnevet, már pontosan tudja mire megy ki a játék

ártatlanul néz fel, majd harap bele az almába

gondtalanul nyeli le a pengéket

végre nem volt üres belülről.