Huszonötödik fejezet

𝐉𝐮𝐬𝐭 𝐭𝐡𝐞 𝐛𝐞𝐠𝐢𝐧𝐧𝐢𝐧𝐠

Kétségbeesetten néztem a barátnőmre, aki hasonló arckifejezéséssel bámult vissza rám. Csak reménykedtem benne hogy Ryder nem veszi a fáradságot és közelít felénk. Egy pár másodpercig úgy tűnt hogy nem hiába mondtam el legalább öt imát, ezért bátorkodtam újra kitekinteni. Ahogy kidugtam a fejem a függöny mögül Ryder állt előttem teljes életnagyságban. Megrémültem és egy kisebb sikolyt kieresztve magamból lendületesen a falnak csapodtam.
Hallottam ahogy a fiú felettébb jól szórakozik rajtam, ezért dühösen elrántottam a függönyt.

- Normális vagy? - förmedtem rá, de ő komolyan sem vette a kirohanásom. Nevetett tovább és észrevettem hogy Alex is csatlakozott hozzá.

- Te kukkoltál. - jelentette ki.

- Egyáltalán nem kukkoltalak. - mérgelődtem makacsul.

- Oké Vanity, oké. - bólogatott mosolyogva.

- Egyébként mit csinálsz itt? - kérdezte meg Alexia kíváncsian.

- Amit mindenki más? - mondta feltételező hangnemben, mintha a lány kérdése teljesen értelmetlen lett volna számára.

- Nem gondoltam hogy női méreteket hordasz. - csipkelődtem, közben próbáltam elfolytani a feltörekvő nevetést. Összehunyorított szemmel reagálta le a kijelentésem.

- A barátnőmnek veszek pár cuccot. Szülinapja lesz. - mondta, mire meghökkentem. Azonban ezt felé semmiképp sem szerettem volna kimutatni.

- Vanityvel segíthetnénk, jó a stílusunk. - ajánlotta fel magabiztosan. Megvetve az ötletét egy mogorva pillantást vetettem rá.

- Jó, miért ne. - egyezett bele, furcsán jó hangulatban.

Alexiának meglehetősen tetszett ez a vásárlás dolog Ryderrel, én viszont kevésbé lelkesedtem érte. Még mindig nem fogtam fel hogy tulajdonképpen Ryder barátnőjének keresgetünk ruhákat. Nem zavart maga a tény hogy van barátnője, csak egy cseppet szokatlanul érintett. Alex érdekében próbáltam egy kis jó kedvet magamra erőltetni és ha úgy nézzük az idő teltével erőltetés nélkül is jobb lett a hangulatom.

Ryder úgy viselkedett mintha olyan jó viszont ápolnánk egymással és a múltkori rendőrségi incidens meg sem történt volna.
Nagy nehezen túl éltem a vásárlást és végre elköszönhettem tőle. Még ekkor is lelkes volt, már végig futott az agyamban hogy direkt viselkedik így, hogy idegesítsen.

- Nem is olyan rossz arc. - mondta Alexia jókedvűen, miközben haza tartottunk.

- Nem, tényleg nem. - mosolyogtam szarkasztikusan.

- Folyton téged nézett. - húzta a száját provokatívan.

- Igen, láttam. Pont ezért csinálta. - forgattam a szemeim.

- Miért vagy ilyen rideg. Legyen már jobb kedved. - lökött meg a vállával játékosan. Látszott rajta hogy ő nagyon önfeledt hangulatában van.

- Azt mered mondani hogy nincs jó kedvem? - meredtem rá dühösen, mire elnevette magát, ezt követően pedig én is.

Jó érzés volt hogy sikerült elérnem a célom és a nap végére Alexia teljesen vidám lett. Bíztam benne hogy amikor elválunk nem zuhan rögtön magába.
Én is jókedvűen léptem be a házunk ajtaján, anya meglepetten is nézett rám. Nem akartam lelombozni magam, azzal hogy viszálykodok vele. Adtam egy puszit az arcára és a szobámba mentem.
A szobámban Winston várt rám, teljes kényelembe helyzeve magát az ágyamon. Ahogy meglátott felugrott és nekem rontott, épphogy kettőt tudtam pislantani, az ajkai máris az enyémhez nyomódtak.
Most nem úgy csókolt mint reggel, ezúttal sokkal érzékibben és szenvedélyesebben.

- Megbolondulok érted. - vált el a számtól, majd az arcomat és a nyakamat lepte el apró csókokkal.

- Winston. - hangoztattam a nevét nevetve.

- Mi van? - nézett rám nagyra nyílt szemekkel, nem értve a reakcióm.

- Anya itthon van. - vettem lejjebb a hangerőmön.

- És? - kérdezte felvont szemöldökkel.

- Álljunk le addig, ameddig tudunk. - jelentettem ki, azonnal elvörösödött.

- És mi van ha nem akarok? - bújt ismét a nyakamhoz, de vigyorogva eltoltam.

- Majd. - vettem az arcát a tenyerembe és biztatóan mosolyogtam rá.

- Bármeddig várnék rád, hercegnőm. - vette az egyik kezem a kezébe és egy gyengéd puszit nyomott rá.

- Miért döntöttél úgy hogy adsz még egy esélyt kettőnknek? - tettem fel a kérdést. Döbbenet rajzolódott az arcára.

- Őszintén, nem tudom. Úgy éreztem hogy ez nem lehet a vég, alig kezdtük el megismerni egymást nem akartam mindent csak úgy eldobni. - válaszolt mélyen a szemeimbe nézve. Teljesen elvesztem a tekintetében.

- Köszönöm. - bújtam hozzá elérzékenyülve. Megkönnyebbülés volt hogy ő is belátta, ez még nem lehet a vég kettőnknek.

Nagyon jól elvoltunk az idő teltével, hülyéskedtünk, beszélgettünk ismét úgy éreztem magam mellette, mint az első alkalmakkor. Későre járt, de nem akartam hogy haza menjen. Megegyeztünk hogy nálunk tölti az estét hogy minél több időt tudjunk tölteni egymással. Én gyorsan kiszaladtam a fürdőbe letusolni, de mire visszaértem Winston hangulata 360 fokos fordulatot vett.

- Miért nem vagy őszinte? - kérdezte letörten.

- Őszinte vagyok. Miről beszélsz? - kérdeztem vissza értetlenül.

- Tessék - dobta előrébb a telefonom az ágyon - Kaptál egy üzenetet. - jelentette ki. Valahogy ránézés nélkül tudtam hogy kitől származik.

A képernyőt vizsgáltam, ahol tényleg egy üzenet volt látható. A gondolatom beigazolódott, Rydertől jött. Rögtön dühös lettem és amikor olvasni kezdtem a baromságot, amit írt, ez a düh tízszeresen felfokozódott.

- Én inkább megyek. - azzal fel is állt és összeszedte a cuccait.

- Winston egy szó sem igaz abból amit itt leírt. - álltam el az útját, de a fiú rám se nézett.

- Ne magyarázkodj, nem érdekel. - tolt félre ridegen.

- Nem fogsz csak úgy kisétálni innen. - álltam az ajtó elé kitartóan. Megtorpant és a plafont kezdte bámulni.

- Fogadunk? - nézett rám, és egy teljesen új arcát láttam meg. A düh és a türelmetlenség keveréke mutatkozott meg rajta, nagyon megrémisztett, ezért ösztönösen félre húzódtam.

További beszéd nélkül kisétált az ajtón, én pedig visszafeküdtem az ágyba. Mérges voltam Ryderre, de az méginkább bosszantott hogy Winston mégcsak végig sem hallgatott, könnyedén leszögezte hogy nem érdekli a magyarázatom. Végre kezdtem bízni benne hogy vége lehet ennek a sok szarnak körülöttem, de rá kellett jönnöm hogy ez még csak a kezdet.