Harmincegyedik fejezet

𝐄𝐯𝐞𝐫𝐲𝐭𝐡𝐢𝐧𝐠 𝐜𝐡𝐚𝐧𝐠𝐞𝐬

Ryder meglepett az este folyamán. Nagyon normális volt és még azt se mondhatnám hogy kiakasztó üzenetekkel bombázott. Tudtam, hogy ez egy pillanatnyi állapot lesz és másnap rögtön visszavált a megszokott Ryder stílusra. Azonban nem egészen így történt.

Egyedül indultam suliba, mivel a bátyám Kimnél töltötte az estét, Alex pedig vizsgálatra ment az anyukájával. Egy ismeretlen autó állt a házunk előtt, de nem fordítottam rá nagyobb figyelmet. Amikor ezt a sofőr is észrevette, erőteljesen dudálni kezdett. A szívemhez kaptam ijedtembe és dühösen törtettem számonkérni a kormány mögött ülő kedves személyt.

- Csak így elsétálsz? - húzodott le az ablak. Ryder dugta ki a fejét rajta egy széles mosollyal az arcán.

- Te mit csinálsz itt? - kérdeztem döbbenten.

- Elviszlek suliba. - jelentette ki, ezt követően pedig kinyitotta nekem az ajtót és türelmesen várta hogy beüljek.

- Nincs fontosabb dolgod? - kérdeztem, miután beültem mellé.

- Látod. - vigyorgott, közben beindította a motort.

- És a barátnőd? - tettem fel az újabb kérdést. Hirtelen felém kapta a tekintetét.

- Nem rendelkezek olyannal. - csóválta a fejét határozottan.

- Eddig tartott? - kuncogtam.

- Nem volt, csak szívtam a véred. - válaszolt egyhangúan, mire meghökkentem.

Amikor ezt kimondta, tisztává vált hogy mindvégig direkt csinálta azokat a kis húzásait, amivel kellemetlen helyzetbe hozott Winston előtt. Rydernek rengeteg oldala és gondolatmenete van, mindig azt veszi elő amelyik számára egy adott szituációban kedvező. A kis agytekervényeim munkához láttak és ráébresztettek néhány dologra, amit azonnal meg kellet osztjak Ryderrel is.

- Állj meg, ki szeretnék szállni. - bámultam magam elé.

- Miért? Mi rosszat mondtam? - kérdezgetett.

- Nem kellett mondj semmit, tudom, hogy mi jár a fejedben. - tekintettem rá lenézően.

- Na és mi? - lépett a fékre, az autó pedig nagy lendülettel megállt.

- Normális vagy? - háborogtam, amiért majdnem lefejeltem a szélvédőt.

- Kíváncsivá tettél. Mi jár a fejembe, Vanity? - fordította rám a teljes figyelmét. Láttam rajta, hogy tényleg kíváncsi mit gondolok.

- Azért vagy ilyen kedves és közvetlen, hogy ismét egy szempillantás alatt lerombolhasd az egészet. Mintha élveznéd hogy borzasztó helyzetekbe hozhatsz, kihasználod a hiszékenységem és, hogy naiv vagyok amikor rólad van szó. - ismertettem vele a látáspontom, a pár pillanatig tartó némaságával pedig megerősítette, hogy igazam van.

- Van benned valami, ami nem hagy nyugodni. Nem akarlak megbántani. - fordult el zavarodottan.

- Na ne! Ryder Palmer zavarba jött? Ez lehetséges? - gúnyolódtam rajta.

- Kurva vicces. - vicsorított szarkasztikusan.

- Mivel bántanál meg? - tértem vissza a témához.

- Bármivel, nagyon törékeny vagy. - mondta. Makacsul rá akartam vágni, hogy ez nem így van, de sajnos így volt.

Mielőtt folytatni tudtam volna, Ryder újból elindult és csak annyit mondott, hogy elkések, sietnünk kell. Az út hátra lévő részén csendben ültünk egymás mellett, csak az elköszönésnél szóltunk ismét egymáshoz. Nagyon burkoltan beszélt, nem nagyon értettem, hogy mit akart kihozni a mondandójából. Mire érthette azt, hogy nem akar megbántani? Eddig sem bántott meg, maximum felidegesített, a kettő pedig nem ugyanaz.

Próbáltam nem a beszélgetésünkön kattogni egésznap, de a nap végére többet akartam tudni. Írtam neki, hogy találkozzunk a parkban ahová elvitt, amikor Winstont kerestem, de azt írta, hogy nem kéne, legalábbis nem ott. Abban maradtunk, hogy felvesz suli után és elmegyünk majd valahova. Igazából nem is a helyszín érdekelt, hanem,
hogy végre megnyíljon. Tisztán emlékszem, hogy mit mondott Winstonnak velem kapcsolatban, de az ő szájából is hallani akarom. Nehéz bevallani magamnak, de Ryderrel zajlik köztünk valami, amire nincs magyarázat. Nem vagyunk barátok, többek se vagyunk, de kevesebbek se. Az egész viszonyunkra nincs magyarázat már a találkozásunktól kezdve.

Amint végeztem siettem észrevétlenül elhagyni az iskolát. Ryder már várt rám és amint beszálltam az autóba el is indult. Láttam rajta, hogy ameddig meg nem állunk nem szándékozik társalogni, ezért én se kezdtem szóhoz. Az utat figyeltem, hogy legalább nagyjából tudjam hogy merre is vagyunk, de gyorsan elvesztettem a fonalat.
Egy bár előtt álltunk meg, a város másik oldalán. Ryder határozottan vezetett be a helységbe, feltételezem, hogy jártas már a környéken.
A hely egész csendes volt, ez valószínűleg a nappali időnek köszönhető. Pár ott lévő feldobottan köszöntött minket, Rydert meghívták erre, arra, de ő illemtudóan elutasította. Végül leültünk és vártam, hogy szóhoz kezdjen.

- Te is érzed? - nézett mélyen a szemeimbe.

- Van valami. - bólogattam egyetértően.

- Ez baromira nem jó. - fordult el és kifelé bámult az ablakon.

- Miért? - próbáltam vissza szerezni a figyelmét. Ismét rám nézett.

- Winston az öcsém. - húzta végig a tenyerét az arcán. Látszott rajta hogy nagyon agyal.

- Mit akarsz ezzel mondani Ryder? - dőltem hátra a székemben, keresztbe téve a kezeim.

Csak nézett rám, próbálta elrejteni, de tisztán láttam az arcvonásain hogy kétségbeesett. Tudta, hogyha most kimondja amit érez minden megváltozik.