Tizennegyedik fejezet

𝐓𝐡𝐞 𝐭𝐫𝐮𝐭𝐡

Amint hazaértem a szobámba vettem az irányt, becsuktam az ajtót magam mögött, és az iPodomon max hangerőn zenét nyomtam. Még jó, hogy anya ezt nem vette el. Úgy gondoltam, hogy így Gabriel véletlenül sem juthat be a lakásba, de mélyen tévedtem. Rövid idő elteltével, arra lettem figyelmes, hogy Gabriel belép a szobám ajtaján, és szó szerint kirántja a fülhallgatót a fülemből. Dühösen felpattantam az ágyról, és a fiúra förmedtem.

- Ki a fene engedett be? - kérdeztem háborodottan.

- Hát nem te, az biztos. - vonta fel a szemöldökét, majd az ágy szélére ült - Bejöttem magamtól. - feküdt el, és közben, mintha a világ legtermészetesebb dolgát mondta volna.

- Oké, akkor most magadtól menj is el. - rántottam fel nagy lendülettel, ezáltal kellemetlenül közel kerültünk egymáshoz, de én azonnal hátráltam tőle. Nevetve a telefonját kezdte nyomkodni, és visszaült.

- Ha nekem nem hiszed el, hogy anyukád kérésére vagyok itt, akkor kérdezd meg tőle. - nyújtotta felém a mobilját, amin anyát tárcsázta.

- Elhiszem. - nyomtam ki a hívást - Sajnos. - majd visszanyújtottam a telefonját.

- Legközelebb, ha kopogok, és még csengetek is kinyithatnád az ajtót. - mosolygott öntelten.

- Nem lesz legközelebb. - erőltettem egy szarkasztikus mosolyt az arcomra, majd a nappaliba indultam.

Winston és a bátyám, már lent videojátékozott, és láthatóan bele voltak merülve, ezért inkább csak csendben leültem melléjük, és a képernyőt bámultam. Winston kicsit közelebb csúszott hozzám, amikor észrevett, és szótlanul rám mosolygott. Annyira nehéz volt megállni, hogy ne szóljak hozzá, de azok után ami történt muszáj volt elfojtsam az érzéseim.

- A győztest kihívom egy menetre. - csatlakozott közénk Gabriel, kifejezetten otthonosan érezte magát.

- És akkor ki figyel a húgomra? - kérdezte Nicholas, jól szórakozva a szerencsétlen helyzetemen.

- Majd én, úgysincs már kedvem játszani. - dobta maga mellé a konzolt Winston, felállt és finoman magával húzott.

- Mit csinálsz? - suttogtam kuncogva, miközben az emeletre siettünk.

- Megmentelek. - fordult felém, majd kacsintott egyet.

Beléptünk a szobámba, Winston pedig bezárta az ajtót, ami egy cseppet nyugtalanná tett, ez pedig az arckifejezésemen is meglátszott.

- Nehogy félreérts, csak beszélni szeretnék veled, és nem akarom, hogy megzavarjanak. Főleg nem Gabriel. - forgatta a szemeit, én pedig elnevettem magam.

- Nem kéne sietnünk. - váltottam komolyabb hangnemre, és a szobám falait vizsgálgattam zavarodottan.

- Csak bocsánatot szeretnék kérni. Újra. - lépett közelebb, a hangja pedig lágy volt, megbánást szimbolizált. - De igazad van, nem várhatom el, hogy ilyen könnyedén túl tedd magad rajta. - fordított hátat frusztráltan és elindult kifelé.

Amint kilépett a szobából, az ágyra vetődtem, arccal a párnámnak. A szívem és az agyam ismét hatalmas küzdelmet vívott egymással és végre sikerült az utóbbira hallgassak. Rájöttem, hogy önzőség lenne, ha azonnal megbocsátanék Winstonnak, mivel így sosem fogja érezni a tettei súlyát, és nem fog belőlük tanulni, ezek nélkül pedig változtatni sem fog tudni.

Elakartam terelni a gondolataim, ezért bármennyire meglepő még számomra is, tanulni kezdtem. Nem készültünk dolgozatra, felelésre sem kellett számítsak, szóval tényleg csak figyelem elterelésképp kezdtem hozzá. Egy rövid idő elteltével, ránéztem az órámra, és kiderült, hogy az a bizonyos rövid idő egy óra volt. A fiúk már edzésre mentek, ezért lemerészkedtem a nappali, azt gondolva, hogy egyedül vagyok. Tévedtem, szokás szerint. Gabriel a kanapén feküdt, egy chips az egyik kezében, a másikban pedig a kontroller.

- Á, szia, azt hittem már kimásztál az ablakon. - vetett rám egy pillantást, amikor leértem a lépcsőn, de azzal a lendülettel vissza is nézett a tv - re.

- Képzeld én meg azt hittem már eltűntél végre. - fejeztem ki én is a lelkesedésem iránta.

- Addig nem, ameddig anyukád haza nem ér. - motyogott, a betömött chips darabok közt.

- Tisztában vagy vele, hogy emiatt kihagyod az edzést? Apropó, hol van Nicholas? - miközben tettem fel a kérdéseket, eszembe jutott, hogy a bátyám el van tiltva a focitól.

- Nicholásszal megbeszéltük, hogy elmegy helyettem.

- Mióta vagytok ti ekkora spanok? - förmedtem rá, de közben szörnyen hátba szúrva éreztem magam a bátyám részéről.

- Nem vagyunk. - válaszolt semmitmondón.

- Filmet szeretnék nézni. - álltam a tv elé, hogy megzavarhassam.

- Egy pillanat. - dőlt jobbra - balra, hogy véletlenül se veszítse el a játékot.

- Miért csinálod ezt? - kérdeztem mogorva hangnemben, mire végre teljesen rám figyelt.

- Mire gondolsz? - hunyorgatta a szemeit értetlenül.

- Mindenre, erre az egészre. Miért használod ki, hogy anya nem tud a szakításunkról?

- Hogy végre szóba állj velem. - válaszolt, továbbra is figyelmesen nézett rám. Még a játékot is kikapcsolta.

- Ezért próbálod megkeseríteni a napjaim? Csak, hogy szóba álljak veled? - kérdeztem egyre ingerültebben.

- Ha végre lehetőséget adnál rá, hogy elmondhassam, amit szeretnék, békén hagynálak.

- Megígéred?

- Ha akkor is ezt szeretnéd, akkor meg. - válaszolt.

- Hallgatlak. - ültem le, majd kíváncsian figyeltem a fiúra.

- Vanessa nem tőlem terhes. Mégcsak le sem feküdtünk egymással. - kezdett bele, de szavai hallatán, akaratom ellenére elnevettem magam.

- Oké, szóval ezt most el kéne hinnem? Te tényleg ennyire hülyének nézel? - emeltem fel a hangom dühöngve.

- Vanity, hallgass végig. - nézett rám komoly tekintettel. - Amikor összevesztünk aznap, nagyon dühös voltam rád, annak ellenére is, hogy semmi rosszat nem tettél. Elborult az agyam, és úgy mentem el bulizni. Mikor oda értem a házhoz, megláttam Vanessát és az egyik végzős srácot, ahogy épp veszekednek. A fiú egyre agresszívabb lett. Közbe avatkoztam, mert, ha nem teszem képes lett volna megütni őt. Ekkor tudtam meg, hogy a babán veszekednek. Hülye voltam, mert ahelyett, hogy hozzád vittem volna, nálunk kötöttünk ki. - magyarázta.

- Jó tegyük fel, hogy igazat mondasz, de ha nem tőled van a baba, és nem is feküdtetek le, akkor mi történt? - szóltam közbe türelmetlenül.

- Vanessa egyre közvetlenebbül próbálta kimutatni a háláját, én pedig eleinte nem értettem mire törekszik. Az egyik pillanatról a másikra megcsókolt, de én rögtön eltoltam magamtól. Felháborodott, és elviharzott, én pedig annyiban hagytam. Nem kellett volna, mivel másnap már tudtál róla. Vagyis az ő verziójáról. - mondta közben végig a szemembe nézett, és nagyon úgy tűnt, hogy őszintén beszél.

- Amikor megkérdeztem, hogy tényleg megcsaltál - e vele, miért nem mondtál semmit?

- Mert nem mondhattam azt, hogy nem. Tudom, hogy neked az a csók is sokat jelentett volna.

- Igen, de ez a verzió édeskevés Vanessáéhoz képest Gabriel. Mégis mit vársz most tőlem? Egészen idáig, abban a hitben éltem, hogy az unokahúgommal kis babátok lesz. És tudod milyen volt ebben a hitben élni? Szörnyű, pokolian szörnyű. - őrjöngtem könnyek közt.

- Nagyon sajnálom Van. Nem kellett volna annyiba hagyjam. Végignéztem, ahogy Vanessa megvezet, és nem voltam elég bátor, hogy megszólaljak. - mondta a hangjában, pedig a fájdalma tükröződött.

Hiába tudtam, hogy igazat beszél, elkésett. Túlságosan is.