Kilencedik fejezet

𝐓𝐡𝐞 𝐟𝐢𝐠𝐡𝐭

A meccs elég szoros volt. A fiúk és a vendég csapat is elég jól játszott, de szerencsére a győzelem a miénk lett. Winston és Nico is nagyon boldogan jött oda hozzánk, öröm volt így látni őket.

Az edző az öltözőbe hívta az összes fiút, de az egyikük nem úgy tett, ahogy utasítva lett. Gabriel inkább közeledni kezdett felénk és a vak is látta volna, hogy hozzánk is tart. Ismét kellemetlen érzés töltött el, mivel nem tudtam mit akarhat itt mindenki szeme láttára. Régóta nem váltottunk szót mások előtt, nem akartam, hogy az emberek többet képzeljenek az alap semmibe.

- Vanity beszélhetnénk négyszemközt? - állt meg előttünk, mintha aggodalmat láttam volna az arcán.

- Nem. - válaszoltam.

- Kérlek, tényleg fontos lenne. - ekkor már tisztán láttam rajta, hogy tényleg komolyan beszél.

- És a barátnőd? Őt nem zavarná? Fogadni merek, hogy most is kíváncsian figyel minket. - fordultam hátra, és nyilván igazam volt.

- Nem a barátnőm. - vágta rá savanyú tekintettel, mintha megsértettem volna a megnevezéssel.

- Gabriel, Vanity nem kíváncsi rád miért nem tudod végre felfogni? - kezdett szóhoz Alex is, akit látszólag zavart a fiú.

- Ne haragudj Alexia, de, ha jól emlékszem hozzád senki sem szólt. - mosolygott szarkasztikusan.

- Jó beszéljünk, csak el ne kezdjétek ölni egymást. - álltam fel és a lelátó mögé siettem.

Alex és Gabriel valamiért sosem tudtak kijönni egymással. Ez valószínűleg azért lehet főként, mert Alexia, mint figyelmes barátnő megelégelte Gabriel hülyeségeit, amit velem játszott el. Nem akartam vele beszélni, de azt végképp nem akartam, hogy egymásnak essenek és nagyobb figyelmet hívjanak ránk.

- Szóval? - kérdeztem türelmetlenül, amikor a fiú utolért.

- Mi van köztetek Winstonnal?

- Mi közöd van hozzá? - kérdeztem vissza háborodottan.

- Igazad van, semmi. De szépen kérlek Vanity, ne dőlj be neki. - jelentette ki komolyan.

- Szerintem, ez egyáltalán nem rád tartozik. Ha Winstonról lenne szó, ha másról.

- Tudom Winston szándékait, hinned kell nekem. - tette az álszentet.

- Te lennél az utolsó ember ezen a földön, akinek hinnék. - mondtam, majd azzal próbáltam is ott hagyni, de megakadályozott.

- Csak gondold át a szavaim, és légy óvatos vele, ennyit kérek.

Mélyen a szemeibe néztem, de ahelyett, hogy átgondoltam volna a szavait, csak azon tudott járni az agyam, hogy hogy lehet ekkora seggfej. Pont ő próbál arról prédikálni, hogy kivel kéne óvatosnak lennem és kivel nem? Komolyan nem hittem volna, hogy valaha még meg tud lepni valamivel, de ezek szerint hatalmasat tévedtem.

Visszamentem Alexhez, ahol már a két fiú is várt rám. Winston ingerülten vizsgált végig, majd amint meglátta, hogy Gabriel ugyanonnan jön elő, ahonnan én, ledobta a táskáját és gondolkodás nélkül a fiúnak rontott. A bátyám és én is utána siettünk, de hiába Winston túl gyorsan Gabrielhez ért, és azonnal zajlani kezdtek az események.
Már mindketten súlyos ütésekkel illették egymást, mire szét tudtuk választani őket.

- Azt hiszed nem tudom mit akarsz? - kiabált Winston a fiú felé, miközben Nico próbálta vissza fogni.

- Fejezd be, kérlek. - félve léptem az őrjöngő fiú elé, és óvatosan letöröltem az orrából folyó vért.

- Hát nem látod, hogy mit akar elérni? Tele akarja beszélni a fejed minden baromsággal, hogy vissza szerezhessen. Nem így van? - kiabált ismét, ekkor már tényleg megrémültem, ezt jelezve el is léptem tőle.

- Menjünk innen. - mondta Nico, és húzni kezdte magával Winstont is, amikor az edző észre vett minket.

Őszintén nem értettem Winston kirohanását. Közel sem vagyunk olyan helyzetben, hogy ezt kellett volna tennie. Amint kimondta, hogy Gabriel biztosan tele akarja beszélni a fejem, kissé elbizonytalanodtam abban, hogy a fiú talán mégsem hazudott. Nem tudtam tisztán gondolkodni, nagyon összezavart az egész helyzet.

Alex és én előre mentünk, Nicholas a még mindig dühöngő fiút próbálta csillapítani. Nem tudtam mit szólni, nagyon megijesztett Winston viselkedése, egy  pillanatra azt hittem, hogy engem is képes lenne bántani, ha valami olyat mondtam volna, ami neki nem tetszene. Hiába tomboltam magamban, a hazáig vezető utat néma csendben tettem meg. Gondolhatjátok a közös meccs utáni időtöltés elmaradt, de nem is igazán bántam.

A szobámba siettem, mindenkit magam mögött hagyva, mintha valaki üldözne. Nem tartom magam érzékeny embernek, de ami ma történt ripityára törte azt a bizonyos mécsest nálam.
Sírni kezdtem, mint valami csecsemő, és a legrosszabb az volt az egészben, hogy még én magam sem értettem miért teszem. Jól esett, mivel az elmúlt időben nem igazán sírtam, és talán eddig bírtam egy nagy felszabadulás nélkül.

Miután sikerült összeszedjem magam, átértékeltem a történteket, bár az álláspontom, hogy Winston túl lépett egy határon, megmaradt. Továbbra sem szerettem volna kimozdulni a sajátos kis komfort zónámból, de valaki kopogott az ajtómon. Sejtettem, hogy a bátyám az, végülis "csak" röpke három órája volt akkor már rám zárva az ajtó, biztos voltam benne, hogy rettentően aggódik.
Beengedtem, ő pedig dühösen ült az ágyra, ésszerű magyarázatot várva a viselkedésemre.

- Mi az? - néztem rá kérdőn.

- Mi volt ez az egész? - kérdezte.

- Mármint? - kérdeztem vissza.

- Tudod jól, hogy miről beszélek. Miért álltál szóba megint Gabriellel? - tért ki a meccsen történtekre.

- Miért, tán nem szabad? - vontam fel a szemöldököm.

- Te ilyenkor hallod magad? - pattant fel felettébb idegesen.

- Elfelejthetnénk ezt az egészet a francba? 

- Nem, képzeld nem, mivel a legjobb barátomat ki is rúghatják a csapatból, ezért a kis malőrért. - védte Winstont, mire nálam betelt a pohár.

- Téged tényleg csak ez érdekel? Azzal nem is törődsz, hogy egészen idáig küszködtem a könnyeimmel? Hogy nekem, hogy esett ez az egész? Hogy én mit érzek? Neked ezerszer fontosabb Winston, mint én! - üvöltöttem, majd amint a mondandóm végéhez értem, ott hagytam.

Nem tudtam, hogy mégis hova megyek, de nem bírtam volna egy helyen maradni Nicholasszal. Fájt, hogy úgy támadott rám, mintha én lennék mindenért a hibás, és egy cseppet sem érdekelte, hogy én, mint a saját húga, hogy érzem magam. Feldúlt, érzékeny, de főleg zavarodott voltam. És egyedül, mint mindig.