Második évad | Harmadik fejezet

𝐈 𝐡𝐚𝐯𝐞 𝐚 𝐝𝐚𝐮𝐠𝐡𝐭𝐞𝐫?

Amint felém nézett és a tekintetünk összetalálkozott, minden más a környezetemben megszűnt létezni. Két év után is szimplán a puszta jelenlétével hatást képes gyakorolni rám. Ahogy közeledett felém jobban szemügyre tudtam venni a külsejét. Szinte semmit nem változott, ugyanolyan jóképű maradt, mint azelőtt, csak egy kisebb szőrzetet növesztett, férfiassága jeleként. Talán egy kicsit fáradtan tűnt. Mintha az évek alatt belefáradt volna valamibe, ez a mozgásán és a testbeszédén mutatkozott meg.

Még véletlenül sem pillantott félre, végig a szemeimbe nézett, majd megállt előttem és az ajkai beszédre nyitódtak.

- Szia Vanity. - köszöntött a lehető legnyugodtabb módon, amit valaha tapasztaltam tőle.

- Ryder. - mondtam ki a nevét halkan, majd egy hatalmasat nyeltem. Olyan érzés volt, mintha a torkom összeszorult volna, sosem voltam még ennyire üres belül.

- Beszélni szeretnék veled. Alkalmas most, vagy este? - folytatta a beszédet. Komoly kisugárzása volt, nem tudtam mögé látni, hogy mégis milyen érzelmek kavaroghatnak benne.

- Este jobb lenne. - fel-alá kapkodtam a fejem kínosan, mivel mindenki minket figyelt.

Ő válaszul csak bólintott egyet, elköszönt a körüllévőktől, majd egyszerűen elsétált. Csak csendben figyeltem, de a szívem közben újra darabokra tört. Nem volt erőm a nagyanyám kioktatására, vagy a barátaim vészjósló megjegyzéseire, csak azzal tudtam foglalkozni, hogy a kislányom a hátralévő időben is jól érezze magát.
Baromira fájt, hogy Ryder még csak rá sem nézett, látszott rajta, hogy észre sem akarta őt venni. Tudni akartam, hogy miért. Miért volt ennyire higgadt, annak ellenére, hogy két éven keresztül nem tudott rólam semmit, miután egy szó nélkül felszívódtam. És miért nem érdeklődött utánam ezalatt a két év alatt. Válaszokat akartam, és biztos voltam benne, hogy ő szintén.

A sikeres partyt követően leraktam Mayát aludni, és a címre indultam, amit időközben Ryder adott meg. Senki sem szándékozott megakadályozni, de azt sem mondanám, hogy jó szemmel nézték a távozásom.

Egy belvárosi apartmanhoz vezetett a GPS-be diktált cím. Azt feltételeztem, hogy Ryder itt lakik, de nem lehettem benne biztos. Ahogy ő sem, úgy én sem tudtam róla semmit az elmúlt időre visszamenőleg.
Mielőtt becsöngettem volna az ajtón, egy mély levegőt vettem és kétszer is átgondoltam, hogy biztosan itt akarok-e lenni. Végül enyhén remegő kézzel megnyomtam a gombot, és vártam.

Teljesen felöltözve, kabátban nyitott ajtót, amiből arra következtettem, hogy nem régiben érkezhetett haza, vagy pedig valahová készül. Rögtön betessékelt, én pedig beljebb haladva felmértem a helyet. Modern bútorok helyezkedtek el, az árukat sem becsülném le. Gyönyörű lakás volt, egész tágas, mesés kilátással. Az ámulásomból Ryder zökkentett ki, ahogy egy pezsgős poharat nyújtott felém.

- Hagyjuk a formalitást - utasítottam vissza a kínálást - Beszélni szerettél volna, ezért vagyok itt. - szögeztem le. Nem szerettem volna, hogy eltérjen a lényegtől, mivel az érzelmeim labilisak voltak.

- Értem, a rövidebb utat választod. - tette le a poharakat, majd leült a kanapéra. Intett, hogy tegyek hasonlóan.

- Ez a hely nagyon a te stílusod. - említettem meg, mialatt ismét körbe tekintettem.

- Hagyjuk a formalitást - ismételt engem - Van egy lányom? - kérdezte egyenesen. Hirtelen megállt bennem az ütő, és egy hatalmas baromságot mondtam.

- Nincs. - hazudtam egyenesen a szemébe.

- Ne hazudj nekem. Az a kislány a hasonmásom.

- Mégis honnan a francból tudnád, amikor rá sem néztél?! - háborodtam fel, ezzel részben elárulva magam.

- Hogy tehetted ezt velem? - nézett rám, a tekintete pedig fájdalmat tükrözött. Fájdalmat, amit én okoztam neki.

- Nem, ezt nem. Nem fogsz bűnbaknak beállítani. - ráztam meg a fejem, majd otthagyni készültem.

- Miért akkor ki a bűnbak? Egy szó nélkül elhagytál engem, és képes voltál eltitkolni a gyermekem. Mégis milyen ember csinál ilyet? - zúdított rám mindent, amit anélkül is tudtam, hogy hozzám vágta volna.

- Olyan ember, akinek az az ember vette el az apja életét, akit mindennél jobban szeret. - fordultam vissza megtörve.

- Mi a francról beszélsz? - húzta össze a szemöldökét. Nem tudta.

- Amikor fiatal voltál, egy autóbalesetet okoztál.

- Az már ezer éve volt, és amúgy sem sérült meg senki. - magyarázta. Ekkor tudatosult bennem, hogy neki fogalma sincs róla, hogy egy ember életét vette el aznap.

- De igen, mind megsérültünk. Az apám meghalt akkor Ryder. - szembesítettem a tettével. A szemei azonnal kitágultak, mintha épp fejbe ütötték volna.

- Az apám azt mondta, hogy mindenki túl élte.

- Remélem most már tudod, hogy az apád szemrebbenés nélkül hazudik. - mondtam végszóként, majd elhagytam a lakást.