A körülötte lévők látták; bőrén hordozta a világos eget, melyet pamacsos felhők, pöttyek és a sötétebb árnyalatok fátyolként festettek meg testszínben – s ezt a különleges látványt ekkor épp por, sár és vér rondította el. Az őt takaró, magas épület vastag falain rengeteg mocsok ült, az pedig halkan, már-már némán verte vissza a könyörgő hangokat. Néhány nyírfa takarta őket, az erőtlen fiú hagyta magát; így minden túl könnyű volt.

– Kérlek, hagyjatok – egy halk zokogás zavarta meg a szünet halk neszét.

Kissé nedves volt a beton, azon két pár kesztyű hevert az egyik pocsolyában, amelyektől pár méterre ideiglenes gazdájuk remegett a falnak taszítva. Egy termetes srác erős kézzel markolta a szőke fiú apró csuklóit, leszorították, nehogy meneküljön. Szorítása oly erős volt, hogy amikor elengedte, sok-sok halvány, vörösen izzó nyomokat hagytak ujjai a tónusos bőrén. Égtek a nyomok érzékeny felületen, fejében minduntalan felötlöttek a mocskosabbnál undorítóbb emlékek, a felesleges kérlelés és folytonos megszégyenítés.

Jimint most másik kézzel ragadta meg bántalmazója; ingénél fogva emelte magasba, új ütést mérve rá, ki abban a pillanatban elharapta a száját – aztán egy erős ököl csapódott gyomrába. A gyermeteg szőkeség lábait megemelve összehúzta magát és aprókat köhögve remegett meg. Félt, rettegett. Nem akarta átélni ismét a rendszeres fájdalmat és megaláztatást.

El akart tűnni, menekülni – de nem mert.

Általában a folyosón sokak sutyorogtak, mikor elhaladt, hiába volt halk motyogás az egész, hallotta, tudta, hogy róla van szó. Ölelő kezeket szeretett volna maga körül érezni, viszont ehelyett – jobb esetben – mindenki szemmel verte a fiút, ám egyesek a tettlegességig is elmentek; akárcsak ekkor.

Bántalmazója újabb ütésre emelte meghorzsolt bütykeit, mikor két lány szaladt oda a fal takarásából és az egyik ráfogott a vállára.

– Erre jön egy tanár, pedig már kezdtem élvezni a nyöszörgéseit – idegesen mormogott a festett hajú lány, kinek rágója hangosan csattogott fogsora közt. – Ha köpsz, megbánod – szavait követve körmeivel szájába nyúlt és az ijedt fiú fülébe nyomta undorító rágóját. – Kövér tehén – rút szavai után végigsimított arcán, ám műkörme és gyűrűje megkarcolta a puha felületet.

– Szerencsés napod van, Töpszli – hajította a cigarettát a földre és a tüdejét bemocskoló füstöt fújta a könnyes szemű szőkeség arcába a másik lány, majd jól irányzottan arcon köpte a megalázott fiút, aztán elégedetten taposott a nikotinrúdra. – Baszd ki, ezt jobb lett volna rajta elnyomni. Kár érte. Na, majd legközelebb, cukorfalat – egy ördögi mosoly húzódott mind a három bántalmazó szájára, aztán a termetesebb srác földhöz vágta Jimint; a gyenge fiú félelmének látványa éltette őket, lakmároztak belőle; minden ilyesfajta támadásnál kicsit megölhették, s nekik ez maga volt az élvezet.

Ezek az emberek ezerszer rosszabbak voltak, mint a szörnyek, melyeket kisgyermekként képzeltünk el az ágyunk alatt. – Ők maguk váltak ezen szörnyetegekké, akik nem az ágyak alatt bújnak meg lesben várva, hanem minden lépést, melyet csak lehet, követnek, örökös szorongást biztosítva az áldozatnak, ezáltal valamiképp tönkretéve mentális állapotát; de leginkább lelkét, így elérve, hogy az illető ne bontakozzék ki. Jimin mivoltát darabokra cincálták, fejében nem maradt pozitív gondolat – pusztán sebzett lelke maradt meg neki, pontosabban annak a titokzatos személynek, aki úgy vigyázott rá, melyre szavak sincsenek igazán – mivel őt értékelte, de mindenekelőtt; igazán szerette.

– Szedjed már a csülkeid – kiáltott hátra az egyik lány, majd kettejük közé furakodva karolta át őket a termetes, izmos fiú, úgy mentek ki az eldugott helyükről és eltűntek a megtört, gyermekded fiatal látóköréből.

A fiú szipogva húzódott össze a földön, ingét ellepte a sáros kosz, fekete nadrágján pedig apró lyuk keletkezett, így láthatóvá vált véres térde. Oldala sajgott az eséstől, a fájdalmas görcs, mi gyomrában keletkezett, összehúzta. Testének sérült pontjain kisebb-nagyobb virágok nőttek; néhány lila és sárga és rengeteg apró piros virágzott, bordáinál pedig kibújtak a zsenge fűszálak. Cserepes ajkai közt fémes vér csorgott apró csermelyként, aztán a földre érkezett, hogy végül ott alvadjék meg. Görnyedve bukott előre, úgy kezdett halk sírásba – nem ártott senkinek, sokkal inkább segítőkész volt, mindennek ellenére ezt kapta. Fehér felsőjének ujjával megtörölte arcát, majd nehezen állt fel a fal mentén, alig-alig állt a lábán, félve indult el, attól tartva; visszajönnek.

Egy tanárnő magassarkújának kopogása egyre csak visszhangzott a nyirkos helyen, fokozatosan, egyre közelebbről. Néhány doboz volt a fa törzséhez téve, oda botorkált nyöszörögve, hogy összegömbölyödve elbújjon.

Mérgező és ijesztő gondolatok indái kúsztak fel csontjain, bordáin levelet hajtottak, nyakára tekeredve másztak fel, s fejében kivirágzott minden rossz. Elméje gonosz játszmát űzött vele; minden borzalmas pillanatot levetített szemei előtt. Remegve szorított füleire, azonban amikor egyre hangosabban nyöszörgött, száját is betapasztotta.

Ha megtalál, ennyi volt, megkeresnek iskolán kívül is. Ha nem, csak itt folytatják.. olyan jó lenne, ha vége lenne...

Segítség..

– Ki van ott? – Jimin megdermedt a hang hallatán. A nő léptei egyre közelebbről jöttek, ő pedig zsákutcába ütközött, csak arról tudott volna kijutni, amerről a pedagógus jött.

Undorító. Mocskos. Hányingerkeltő. Siralmas. Csalódás. Borzalom.

Hogynézelkiegyáltalán.

Már majdnem odaért a nő a rejtekhelyhez, mikor feldöntötte a dobozokat az irányába, majd eszét vesztve rohanni kezdett a kollégium felőli kiskapuhoz. A tanárnő azt sem tudta mi történik, pusztán egy koszos, mocskos diákot látott menekülni. Utána kiabált, mire már a többiek is felfigyeltek, de a fiú nem állt meg, csak szaladt tovább. Hangosan trappolt lábával, kis kezeivel erőszakosan rángatta a vaskapu kilincsét, amely nyikorogva nyílt ki.

Nem érdekelte semmi, a kötelesség és a következmény, csak el akart tűnni onnan. Úgy rohant, mint aki az életéért fut, nem számított a sípoló hang, melyet tüdeje adott ki, a fájdalom, mi nyílvesszőként szúrt sajgó pontjaiba. Szemeit könnyek marták, teste maga volt a fájdalom csarnoka; így menekült el a középiskolájából.