Sokaknak normális a mindennapos nyugodt kelés, nyugodt nap, nyugodt este, néhai konfliktusokkal. Azonban nekem - mint azt már megszoktam ennyi idióta között - megszokott az állandólagos feszült légkör. De nem értem, ez hol probléma. Mert az egy dolog, hogy valaki nagyon nem szeret valamit, vagy nagyon feledékeny - mint én -, vagy csak egy kicsit bolond, de hát ettől vagyunk egyediek. De (mint mindig) most is a feszültség keltője egy Mardekáros volt. Na, jó. Nevezzük nevén az illetőt (pontosabban gúnynevén); Pipogyi. Igen, én Amelia Rosalie Lupin, elfelejtettem elmenni a "találkozónkra", ami nem emlékszem pontosan már hol volt. Na, jó. Semennyire nem emlékszem, hol volt. De nem is érdekelt, mert volt annál jobb dolgom, minthogy Pipogyusz agyamentségeire gondolni null-huszonnégyben. Mint például arra, hogy gyorsan forduljunk meg és húzzuk el innen a csíkot, olyan eszeveszett gyorsan, mint a fénysebesség, nehogy meglásson és megátkozzon, vagy ami még rosszabb; "beszélgetést" kezdeményezzen. De... már késő. Meglátott. A francba!

- Nem jöttél el! Szóval nem is vagy igazi Griffendéles! Elfutottál! - kiabált csak azért, hogy mindenki meghallja, aki ott tartózkodik. Hah. Ha harc, hát legyen harc!

- Nem, képzeld, mert van nekem annál sokkal jobb dolgom is, mint hogy azzal foglalkozzzak, mikor van a hülye kihívásod! Szóval, hagyj békén, én is békénhagylak és látszólag mindenki boldog. A soha viszont nem látásra, Pipogyusz! - hagytam ott. Ezt neked, Piton! Muhahahaha!

Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy ennek itt még nincs vége... francokat, szinte fizikálisan éreztem, hogy Pipogyusz még vissza fog vágni. Csak nem most.

- Figyelj, Remus. Kérlek, kérlek, kérlek! - péntek este volt, kivoltam, mint a tök, mivel dupla Bájitaltan volt. Bleh. A tanár... furcsa volt, mint azt már korábban említettem. De a fiúk (történetesen James Charles Potter és Sirius Orion Black) felajánlottak nekem egy visszautasíthatatlan ajánlatot, ami (dobpergééés...) egy csíny volt. Vagyis... majdnem. Végigjárjuk a sulit, hátha találunk még valamit, amit nem fedeztünk fel, ami ebben az ÓRIÁSI kastélyban nem lenne meglepő. Én szívem szerint rámondtam volna, hogy persze, de mint mindig, Remus most is közbeavatkozott. Pontosabban megtiltotta, hogy elmenjek. Pff, kis konok. Éés én erről a szerintem igenis meggondolatlan döntésről szeretném lebeszélni, de nem hagyja. Chh, majd fogja.

- Nem. Akármit mondasz, nem!

Hmm. Van még az aduász a tarsolyomban. Kijátszom azt a kártyát!

- Csokis keksz. - csak ennyit mondtam, de a titkos kódunkat most is értette. Ha le akarjuk egyszerűsíteni, azt mondtam, hogyha nem enged el, akkor nem kap csokis kekszet, ha hazamegyünk Karácsonykor. Mert akkor még azt hittem, hogy hazamegyünk.

- Jó. - vágta rá, egy pillanatnyi mérlegelés után. Hah! A csokis keksz mindig beválik! Muhaha!

*0*

A kis felfedezés kellős közepén voltunk, amikor is... nem, fogalmam sincs, mi történt. Csak elkezdett fájni a fejem.

- Ö... Lia? Minden oké? - kérdezte... nem, passzolom, hogy ki.

- Persze, csak egy kicsit... - szédültem. Nagyon. Ezért a mondatot nem is fejezhettem be, mert... hát, szóval elájultam. Megint.

£~£

Amikor magamhoz tértem, nem bírtam még megmozdítani sem a szemem, nem hogy kinyitni. Csak hangokat hallottam, azokat is egy ideig csakis kizárólag tompán.

- Szóval akkor csak egy szimpla... egy szimpla ájulás? - Remus. Ő félt ennyire. Biztosan ő volt az.

-Egyelőre igen. Majd meglátjuk, a későbbiekben lesz e valami ehhez hasonló, vagy mutat e tüneteket.- válaszolta egy magabiztosabb hang. Madam Pomfrey. De milyen tünetek? Beteg vagyok? Vagy ha nem, akkor miről beszélhetnek vajon? Egyszer csak az akaratomon kívül felszisszentem a fájdalomra. A fejem!

Hirtelen mindenki elhalgatott. Tisztán hallottam, hogy Remus a sírást is abbahagyta.

Lassan kinyitottam a szemem, hozzászoktatva fokozatosan a fényhez.

- Lia! Merlinre, hogy mennyire megijesztettél! Hogy voltál képes elmenni oda?

- Na de hova? - értetlenkedtem.

- A Szükség Szobájába!

- De én nem voltam ott!

- De igen, mindenki azt mondta, hogy futkároztál a folyosókon, majd a Szükség Szobájába futottál! Azt mondod, hogy hazudok? - kapta fel a vizet.

- Igen, Remus. Pontosan azt. Én csak elájultam a felfedezés kellős közepén! Nem futkostam, a Szobába meg be se tettem a lábam! Szóval igen. Szerintem igenis hazudsz, vagy az hazudott neked, aki rólam ezt állította! Ki mondta, hogy ezeket tettem? Csak nem az az átkozott Pipogyusz? Neki jobban hiszel, mint a saját, tulajdon húgodnak? Szép kis testvér vagy, mondhatom! - az indulattól fel akartam pattanni, elfelejtve azt, hogy éppen a Gyengélkedőn fekszem. Így egy óriási kilátással megspékelve visszarogytam az ágyba.

- Vigyázz! - hát, igen, ez a Remus az én bátyám. Féltő. Sosem gondoltam volna, de hiányzott ez alatt a... tulajdonképpen mennyi ideig voltam ájult?

- Remus... mióta fekszem itt? - kérdeztem előre félve a választól.

- Két napja. - huh. Ez nem is olyan sok, igaz. Aha. Na, mindegy.

- Akkor jó. - hunytam be a szemem, hogy elaludjak. Ismét. Igen, két napig 'aludtam' most meg álmos vagyok. Ilyen az én formám.

£~£

Huh. Reggel hatkor sem keltem még soha. Na, jó. Nem önszántamból. Hanem mert Madam Pomfrey azt mondta, hogy elmehetek, kell az ágy! Ch. Mit volt mit tenni, kikászálódtam az ágyból, felöltöztem és ekkor volt hét óra. Reggelizni meg még nem is reggeliztem.

- Lia! - ölelt meg... valaki.

- Helló, ismeretlen!- nevettem fel, majd megfordultam, és azon nyomban leolvadt a mosoly az arcomról. - Azt hittem, nem tudod a nevem.

- De.

- Aha. Nagyon jó. - próbáltam szabadulni a szorításából... Pipogyusznak. (?)

- Ne már! - ellenkezett. Nem stimmel nekem valami.

- Ne már mi? - kérdeztem vissza.

- Ne hazudj.

- Miiii? Mit ne hazudjak? Valaki könyörgöm, segítsen! Hahó!! Valaki? Ez most komoly? Hol van a többi ember? Járunk ebbe a kicseszett iskolába vagy ezren, de itt most épp nincs senki?? Ennek mekkora esélye van már? - kiabáltam, hátha valaki meghallja. De senki. - Ezt nem hiszem el!

- Mit?

- Te csak hagyj engem békén, és engedj el! Most!

- És ha nem? - vonta fel a szemöldökét.

- Akkor megbánod. Nagyon. - néztem rá fenyegetően.

- Hah. Majd pont te fogsz engem megállítani. Majd én megmutatom neked.

- Hozzá ne merj érni! - csengett egy határozott hang. Odakaptam a fejem, ahol ott állt... még egy Pipogyusz?

- Na, jó. Elmgyarázná nekem esetleg valaki, hogy itt mégis mi a jó édes Merlin citromos vize folyik? - vontam fel a szemöldököm.

- Százfűlé főzet. - vetette oda... 2. Pipogyi (???) felém se nézve.

- És az mi?

- Annyi a lényege, hogy nagyon nehéz megfőzni, ellopták a könyvemet és kilesték. Megfőzték és belerakták a hajam. - aham.

- Szuper, de ennek mégis mi köze van hozzám? - értetlenkedtem.

- Alapvetően semmi.

- Akkor most el lehetne engedni?

- El. De nem foglak. - szólt közbe ál-Pipogyusz. - És így, hogy magamhoz szorítalak, Piton sem mer kilőni átkot.

- Ügyes terv, gratulálok. Csak azzal nem számoltál, hogy hátulról attól még támadhatnak. - szólt egy ismerős hang. James. Ezaz!

Kilőtt egy kábítóátkot, ami telibetalálta ál-Pipogyuszt. Eldőlt, bár majdnem rám.

- Huh. Kösz. - sóhajtottam és kicsit kábultan az előbb történtek miatt, de elindultam reggelizni. Viszont egy valami szöget vert a fejembe. Hogy Piton miért állt ki mellettem? Megfordultam, úgy, hogy James ne lássa és megköszöntem Pitonnak a segítséget. Megérdemelte, ezek után. Őt viszont látszólag nem érdekelte, de láttam a szemében, hogy jól esett neki, az, hogy jót tehetett. Nekem is, hogy megvédett. Ennyi járt érte, nem? De.

- Huh. Én szerintem maradok itt Karácsonyozni. Akar a franc hazamenni a kínok földjére. Megyek is és felirazkozom. - sóhajtotta Sirius ebédnél.

Én hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam a helyemről és odaszaladtam McGalagonyhoz.

- Tanárnő, én is maradok.

- Ki az az én? - pillantott fel a hosszú tekercsből. Kínosan elnevettem magam.

- Amelia Rosalie Lupin. - mondtam ki a sorsdöntő mondatot. Akkor még nem is sejtettem, mit változtatok meg ezzel. De hogy is sejthettem volna, nem vagyok jós.

_______________________

Helló. 1260 szó. Kicsit rövid, de most próbálok visszaszokni az íráshoz, mert kicsit több szabadidőm van. Egy kis ideig ezt most így itthagyom. Szóval... majd lesz rész, mert ahogy Lia, így én sem tudom betartani az ígéreteket. Viszlát! / Bye! 💖💞🤔😂😘❤️