Alice Fawley, egy évvel felettem jár, egy nagyon kedves lány, aki (elmondása szerint) kiskora óta ismeri Jamest. Lily Evans, akivel a vonaton találkoztam. Elmondtam neki, hogy nagyon tetszik a haja és a neve is. Ekkor olyan vörös lett a feje, mint a haja. Victoria Elbow  egy barna hajú, kék szemű lány, aki egy kicsit visszahúzódónak tűnik, de lehet, hogy ez csak az első benyomás és szégyenlős, Marlene McKington [bocsi, ha rosszul írtam a nevét] pedig egy szőke hajú, barna szemű kicsit magasabb lány, de ettől függetlenül nagyon kedves és vicces is.
Ugyanis arra ébredtem, hogy a lányok lelöktek az ágyról, miközben nevettek. Amiután felfogtam persze, hogy mi történt, én is velük nevettem, majd vettem a lapot és elindultam öltözni. A Törpegolymómat, Lolát is magammal vittem, és neki is adtam az ételből. Mivel éppen szombat volt, senki nem szándékozott reggel nyolckor felkelni, csak engem ébresztettek a lányok extra korán. Ilyenkor még nem volt senki a Nagyteremben, de azért eléggé meghitt volt így. Gondolataimból Alice zökkettent ki.
- Mit nézegetsz ennyire? Csak nem a Mardekárosokat? Hidd el, semmi értelme. Nagyon bunkók. De ha valamelyikük tetszik, akkor azonnal szólj!
- Mi? Ja, nem. Dehogy! Mégis miért nézném őket?- vetettem ellen, de azért elpirultam. Majd rájöttem, hogy vagy öt percen keresztül néztem Regulust. Végülis, ha az arccsontukat nézzük, egészen hasonlít a bátyjára.
- Aha, persze.- mondta szarkasztikusan.
- Jól van, na. De mi van, ha csak elbambultam? Mégis miért nézném én a Mardekárosokat? Kérdezem még egyszer.
- Mert valamelyikük tetsziiik! Ú, ezaz!
- M... mi? Nem! Miért tetszene... vagyis... tetszenének? Valaki. Úgy értettem. Szóval... - köszörültem meg a torkom.- Te jó ég, Alice! Hiszen még csak elsőéves vagyok. Nyugodj már le!
- Mintha ez megakadályozna benne...- motyogta, valószínűleg azt gondolva, hogy nem hallom. Így viszont csak idegesen rácsaptam a kezére, mire felnevetett. De azért én megtartom magamnak azt a véleményemet, hogy miért nézném én a Mardekárosokat? Meg hogy miért... miért nem bírja befogni néha a száját? Mindegy.
Mindenesetre, miután megreggeliztünk (nagyon sokáig tartott, ugyanis Alice végig engem vizslatott a szemeivel, hátha megint a Mardekárosok asztala felé téved a pillantásom, de én meg direkt nem néztem arra, márcsak azért sem. Sajnálatos módon Alice sem arról híres, hogy feladja, kitartóan nézegetett ahelyett, hogy az evéssel foglalkozott volna. Én pedig minden asztalt néztem, kivéve a zöld-ezüstbe öltözött diákokat. Így talán egy icipicit tovább tartott az első étkezésem a Roxfortban, mint ahogy terveztük, de legalább jól szórakoztam), elindultunk a klubhelyiségbe. Ott a lányok felmentek a szobánkba, én viszont még maradtam, ugyanis akkor lépett be a négyes; Remus, Potter (Lily  mindig így hívja, hát rám is rám ragadt), Sirius meg az a dundi srác. Elfelejtettem a nevét. Na, mindegy. Felpattantam a székből, (amibe időközben leültem) és integettem, hogy jöjjenek oda hozzám. Először értetlenül néztek egymásra Potter (akarom mondani, James) meg a dundi srác, aztán megvonták a vállukat és minden mindegy alapon odajöttek hozzám. Persze azt egyikőjük sem értette, hogy miért hívom őket, de attól még kényelmesen elhelyezkettek mellettem.
- Mi a baj? - kérdezte Remus.
- Miért az mindenkinek az első kérdése, hogy mi a baj? Mi van akkor, ha én csak simán látni akartalak titeket? - rebegtettem meg a szempilláimat.
- Téged ismerve, olyan nincs. Szóval?
- Ünneprontó.- morogtam az orrom alatt, de azért belekezdtem.- Igazából az érdekelne, hogy... mivel ti olyan jártasak vagytok ezen a téren... arra gondoltam, hogy segíthetnétek egy-két csínyben.- Na, erre mindenkinek más volt a véleménye; Remus hevesen tiltakozott, hogy ő bizony nem tolerálja, hogy a húgából is csínytevő legyen, Potter, Sirius és Peter (tényleg, Peter! Végre eszembe jutott) azonban csak egy gyors összenézés után kezdtek el beszélni. És most az egyszer életemben nem Remus kiborulására figyeltem, hanem a másik három fiú kérdésére, amit egyszerre tettek fel:
- Attól függ. Ki ellen?
- Néhány Mardekáros.- vágtam rá kapásból.
- Akkor segítünk.- bólintott Potter.- Egyébként ha valami mást válaszoltál volna, akkor nem segítenének, kivéve persze a gondnokot.
£~£
Hát, így történt, hogy a fiúk (habár Remus nem kicsit tiltakozott, sőt, még az ajtót is elállta, de én csak nemes egyszerűséggel félrelöktem, majd kimentem. A másik három fiú pedig értetlenül nézett rám, majd az első döbbeneten túltéve magukat, utánam indultak. Remus pedig csak lemondóan megrázta a fejét.) segítettek nekem ma este (inkább éjszaka, mert már majdnem éjfél volt) megtréfálni egy kicsit a Mardekárosokat. Vagyis én tényleg csak egy kicsit akartam őket megviccelni, azonban Siriusék más hullámhosszon voltak, ugyanis a személyes bosszújuknak tekintették ezt a (valószínűleg soha vissza nem térő) alkalmat. Nekem azonban nem tett semmit egyik Mardekáros sem, csak be akartam bizonyítani, hogy nem tetszik onnan senki. De mostmár mindegy, nagyon úgy tűnt, hogy James átvette a vezetést, otthonosan mozgott a klubhelyiségben. Ami mellesleg nem is a miénk volt. Ami azonban minden mást überelt, az a hiperszuper, csúcsmodern praktikus láthatatlanná tévő köpeny volt, ami Jamestől került elő. Négyen kicsit rövid lett volna, a lebegő lábakra biztos felfigyelt volna a fél kastély, ezért Petert ki kellett raknuk még a klubhelyiségben. Viszont James kárpótlásként megígérte neki, hogy később odaadja neki a köpenyt, hogy egyedül lemenjen a konyhára és annyi kaját hozzon magának, amennyit elbír. Erre igazán nem volt szükség, ugyanis Petert leginkább nem érdekelte, hogy jön e, vagy nem, de ha már kárpótolják is érte, akkor igazán megéri.
Na, de visszatérve a lényegre. A Mardekárosok kaptak a viszketőporoktól kezdve a rejtett meglepetéseken át (érzékenyponton rúgás, ha kinyitják az ajtót, a lányok pedig hajvágást) a megbűvölt ruhákig mindent (ha felveszik, viszket és éget mindenhol a bőrük, ahol éri a ruha). Összességében véve jó móka volt. Amint visszaértünk, fáradtan dőltem el Remus mellett az ágyon.
- Hát te?- nézett rám meglepetten.
- Itt alszom, mondtam már. Vagy nem?- bizonytalanodtam el, mire csak meglepetten megrázta a fejét.- Mindegy, akkor csak akartam. Egy kutya. Szóval... persze csak ha nincs ellenedre.- néztem rá bociszemekkel, mivel tudtam, hogy akármilyen szörnynek tartja magát, ennek nem tud ellenálni. Ez is azt bizonyítja, hogy ember(i). Most sem hagyott cserben a jó öreg bociszem erőm, mert megadóan bólintott.
- Jó, de csak ha hagysz helyet nekem is.
Persze a fiúk nagyot néztek, amikor beállítottam a szobába ágyneművel a kezemben. Természetesen most kellett humorosnak gondolni magát Sirius Orion Blacknek is, ezért megjegyezte az alábbit:
- Lia, elsős vagy, de már ennyi fiúval akarsz aludni?
- Bármennyire is hihetetlen, Black, nem hozzád jöttem. Hanem az én egyetlen bátyámhoz, ugyanis nála töltöm az éjszakát. Jó éjt!- szóltam vissza. Hah, ennyi. Sikerült egyben lekoptatnom, meglepnem és kicseleznem a híres-nemes Sirius Blacket. Majd behúztam a baldachint és úgy tettem, mintha aludnék, hogy kihalgassam őket. Persze Remus jól tudta, hogy nem alszom, ismer ő már annyira, viszont az rendes volt tőle, hogy nem mondta el a többieknek. Amikor a fiúk azt hitték, már alszom (megjegyzem, jogosan, ugyanis majdnem sikerült is), elkezdek súgdolózni. Azt sajnos azonban nem sikerült kivennem, hogy pontosan mit és miről, mert ahhoz túl halk volt a sutymogás. Szerintem még azt sem hallották, hogy egymásnak mit mondanak, nem hogy én halljam, pedig nekem kifejezetten kifinomult és jó hallásom van. Túl gyanús volt tehát a sok sutyorgás, már a homlokomat ráncoltam, hogy halljak valamit, már-már azon voltam, hogy felülök, de ezt az ötletet a lehető leggyorsabban elvetettem, egyrészt, mert nem akartam magamra vonni a figyelmet, másrészről pedig simán bevertem volna a fejem az ágy tetejébe, hiszen amikor bebújtam az ágyba, akkor sem múlott sokon, amikor is széthúzta valaki a függönyt, mire gyorsan becsuktam a szemem, későn, ezt onnan véltem felfedezni, hogy az illető rámugrott. Ez nem Remus, ő nem ilyen. Akkor ki lehet az? A súlyából ítélve nem Peter. Kinyitottam a szemem, amire rájöttem, hogy nem kellett volna, mert egy mogyoróbarna szempárral találtam szembe magam. James. Ijedten felkiáltottam (inkább sikítottam), a közelsége nagyon megijesztett. Lelöktem magamról, azt gyanítva, hogy eltört vagy száz csontom. Egy másodpercig megrökönyödve néztem rá, majd kitört belőlem a nevetés.
- Te nem vagy normális.
- Mondták már.
Persze Remus kezdeti féltő szemei később átalakultak szemforgatássá, de most nem az volt a legfontosabb. Hanem hogy jól éreztük magunkat. Viszont kaptam néhány olyan megjegyzést, amik a kíváncsiságommal voltak kapcsolatosak, de végül abban egyetértettek, hogy így csak jobb csínytevő leszek. Erre Remus elővette a bosszús arcát, amit csak ritkán látni.
- Jó éjszakát. Most már tényleg.- ásítottam, ugyanis már vagy egy órája párnacsatáztunk, meg beszélgettünk.
- Jó éjt. Lia!- szólt Peter.
- Igen?- kérdeztem vissza félálomban.
- Holnap is itt alszol?- előzte meg a kérdéssel Sirius.
- Hát persze. Remus úgyse bánja. Ugye?
- Hjaj, te lány!- sóhajtott.- Nem, nem bánom.
- Sirius!- szólaltam meg hirtelen.
- Igen?- kérdezte az említett. Azonban a kérdést már nem tudtam feltenni, mert elnyomott az álom. Sajnos nagyon rosszat álmodtam. Mintha nem is Álom lett volna...

__________________

* (: Javítva: 2022.12.31. :) *