Na szóval. Kicsit késve, de ez már megszokott tőlem.

Word count: 1200

—egy kis emlékeztető—

Lényeg a lényeg, elmentem a könyvtárba, és csendesen leültem az egyik könyvespolchoz, és elkezdtem tanulni a Bájitaltant. Nem szerettem, mert a Hollóhátosokkal voltunk, akik kicsit bunkók, meg sznobok, de ez van, ezt kell szeretni. Vagy nem, de attól tanulni még kell. Senki nem tudod még úgy puskázni dolgozatokon sem elsőben, sem más osztályokban, vagy házakban úgy, hogy ne bukjanak le. Amúgy is tudom, hogy meg tudom csinálni, csak kicsit lusta vagyok.

Így ülhettem úgy egy óráig, amikor egy ismerős hangot hallottam meg magam mögül, amire a gyomrom összezsugorodott.

-emlékeztetõ vége-

- Nem! Menjetek innen, van jobb dolgom is, mint a hülyeségeiteket hallgatni egész nap!

A kezdeti sokkból feleszmélve hátrafordultam, és szembe találtam magam...

- Áh, látjátok! Na, húzás innen mindenki! - mondta az ellenségem, akit tényleg szívből utálok, mert... igazából nem tudom, ő utál engem, és én is őt. - De nem te, Hercegnő. Te maradsz itt. - nem is indultam sehova, de mehettem volna. Nem is kérte, hogy  maradjak, inkább parancsolta. Ami rettenetesen felidegesített, úgy letöröltem volna azt az idióta, hamis vigyort a képéről, de tudtam, hogy ha magamnak akarok jót, nem állok le egy aranyvérmániás Mardekárossal veszekedni arról, hogy nekem mi nem esik jól.

- Igen? - néztem fel rá unott fejjel.

- Beszélgessünk. - ült le a mellettem lévő székre a lábai közé téve a széktámlát, majd azt az idegesítően nagy fejét támasztotta a széktámláján pihenő karjaira.

- Mit akarsz most? - fordultam a házim felé, mintha lenne valami dolgom vele, és nem csak unottan a fejemből néztem volna ki egy órán keresztül.

- Tudom a neved végre!

- Ó, tényleg? És kitől, mert én nem emlékszem, hogy valaha megosztottam volna veled, és legutóbb, ha az emlékezetem nem csap be, a hülye kis csatlósaid sem tudták. Amolyan szellem lehettem. Tudod, azért az fáj, hogy ennyire keveset jelentek, dehát nem mindenkinek lehetek a kedvenc embere a világon, habár jó lenne! Meg az is, ha nem lógnál az arcomba, mert attól még látlak a szemem sarkából legnagyobb sajnálatomra, hogy nem szembe ülök veled. - talán egy kicsit sok időt töltöttem most Jamesszel, mert teljesen olyan lettem, mint ő.

- Befognád? Hogy lehet ennyit beszélni? Jó ég! - panaszkodott a kis herceg. - Igazából senkit sem kellett megkérdeznem a neveddel kapcsolatban, tudtam én azt magamtól is. - villantott meg egy önelégült mosolyt.

- Hazudsz. - sziszegtem a fogaim között, de a bolond is láthatta, hogy elsápadtam. Azért a hajammal próbáltam takarni az arcom, amennyire csak tudtam.

Megrázta a fejét, és még így is láttam, hogy nem is takarja a kárörvendő mosolyát. Úgy beütnék neki, de amennyire tudom, én jönnék belőle rosszul ki, így (bár nagyon nehezen) visszatartottam ezt a vágyamat.

- Nem. Amelia a neved, nem igaz? - Na jó, azért azt hittem KIMONDANI nem fogja, hiszen csak viccelt, és nem igazából tudta a nevem, igaz? Hát, mint most kiderült.

- És mit akarsz érte? Sütit? Ez egy rohadt nagy iskola, rengeteg diákkal, miért engem zaklatsz? - fordultam felé teljesen. - Hát hogy már tanulni sem hagyják az embert...- motyogtam.

- Nagyon vicces vagy, Rosalie. - NA NE!

- Álljunk meg egy pillanatra! Senki, és megismétlem, hogy a te együgyű agyad is felfogja, SENKI sem hívhat a második nevemen! Nem tudom, honnan vetted ezt az információt, de el is felejtheted, ha így vagyunk. - suttogtam, elvörösödve a dühtől.

- Ha te mondod, Hercegnő.

- Ha van valami, amit jobban utálok nálad, az ez a "becenév". Igazán abbahagyhatnád, jobban idegesít, mint a bátyám, ami azért nagy szó!

- Ahogy kívánod, Hercegnő. - mondta egy idegesítő vigyorral kísérve. Csak forgattam a szemem, és inkább visszafordultam a leckémhez.

- Ha csak ennyit akarsz, elmehetsz. Idegesít már a jelenléted is, megsúgom. - mondtam, oda sem nézve.

- Hadd gondolkozzak rajta... - vette fel a hamis elmélkedő arcát. - Nem.

- Undorítóan hasonlítasz a béna bátyádra, mondták már, Kisherceg? - vágtam vissza "ha harc, hát legyen harc" alapon.

- Néhányan. De nem csak azért jöttem, hogy beledörgöljem az arcodba azt, hogy tudom a teljes neved.

- Mily' meglepetés, hogy vannak szándékaid.

- Mily' meglepetés, hogy van hangod! - szólt vissza. Na, rólam azt kell tudni, hogy nem adom fel a harcot. Soha.

- Mily' meglepetés, hogy van pofád ilyeneket mondani! Ja, várj, nem is az! Mert Mardekáros vagy. Volt már szerencsém néhánnyal. Vagyis hogy jobban fogalmazzak, szerencsétlenség. Mert ti mindannyian azok vagytok. Egytől egyik. - fordultam megint felé, végig a szemébe nézve.

Egy pillanatig csendben farkasszemet nézett velem, majd megvonta a vállát. - Nem sokak tudják értékelni a Mardekár házat.

- Ezt úgy mondod, mintha most nem épp egy félvér Griffendélessel beszélnél. És mintha alapból a Mardekárba akartál volna kerülni.

- Mert alapból oda akartam kerülni. - nézett úgy rám, mintha éppen most mondtam volna ki a leghamisabb hazugságot, aminek mellesleg semmi értelme nem volt.

- Nekem valami az súgja, hogy nem. - vontam meg a vállam most én.

- Higgy, amit szeretnél, Hercegnő! - sóhajtott. - Azért jöttem, hogy elmondjam neked, hogy tudom a neved...

- Már elmondtad, most menj innen, mert tanulnék!

- Megint nem hagytad, hogy befejezzem a mondatomat, Hercegnő! Szóval... még mindig nem rendeztük le a múltkorit, mert félbeszakította minket. - Ezen grimaszoltam, de inkább ignoráltam.- És azért tudom a neved, mert a beosztási ceremónia előtt bemutatkoztál, vagy nem emlékszel már? A teljes nevedet mondtad. - jelentette ki. A beosztási ceremónia előtt, amikor a csónakokban ülve olyan hülye fejet vágott? A legviccesebb az, hogy ezt úgy mondta, mintha ez lenne a világ legegyértelműbb dolga. Honnan kéne emlékeznem arra, hogy mit mondtam hónapokkal ezelőtt? Hagyjuk már, arra sem emlékszem, mit ettem reggelire.

- De te nem. - mondtam, csak így félvállról. - Miért? Tán szégyelled? - én sem szeretem a középső nevem, de bemutatkozni úgy szoktam. Ezt természetesen nem mondtam meg neki.

- Nem. - lövellt felém egy gyilkos pillantást. - És semmi közöd nincsen hozzá.

- Wow, nyugi! Csak kérdeztem, nehogy itt nekem átalakulj egy démonná, mert meg mertem kérdezni, miért nem mondtad a középső neved. Én sem szeretem.

- Nem érdekel, hogy mit szeretsz, és mit nem. - mondta, majd nemes egyszerűséggel felállt, és távozott a könyvtárból. Oké? Ezek szerint ez érzékeny téma.

Ez nem tudom, mi volt, de oké. Mondjuk még mindig oktalanul utál engem, a legjobb viszont még mindig az, ahogy kiakadt rám, mert szembesítettem a tényekkel. Mindegy, már épp elég szabadidőt öltem ebbe az emberbe, van nekem jobb dolgom is, mint hallgatni a napi kiakadásait és azt, ahogyan kiakad egy név miatt. Esküszöm, megkérdezem majd valakitől, hogy mi a középső neve, csak azért, hogy kiakasszam, meg természetesen hogy érezze a súlyát a kifejezéseinek, amikor ő is egy elég idegesítő névvel látott el. És mégis ki lenne a legjobb alany arra, hogy ezt megtudjuk? Az arrogáns bátyja.

_____________________________________

Csá, Kis Tüzijátékaim! (igen, most mindenkinek Csá-val köszönök, ez egy új agymenésem, engedjétek el) Ezen a héten (ma, holnap) igyekszek titeket ellepni sok résszel, mert a jövő hét elején Szlovákiában leszek, és nem igazán érek majd rá. Számíthattok részt a Hazugságok (pók)hálójában-ból, és ez a rész is erre készült.

Tudom, hogy nagyon unalmas volt ez a rész, de ígérem, hogy mindennek, ami történik (igen, még ennek, a látszólag unalmas és semmirekellő résznek is) lesz következménye.

Addig is,

A Csíny Letudva.