Igen. Kiderítésre került, hogy a bátyám több éven keresztül titkolta előlem azt, hogy vérfarkas. És nem ítéltem el miatta, emiatt persze kimondhatatlanul hálás volt, de nem mehettem vele sehova. Akárhova is ment. Pedig segíteni szerettem volna neki.

- Hahó, Lia! Itt vagy?- kérdezte Remus.

- Persze, csak egy kicsit elkalandoztak a gondolataim. Semmi több. Kérdeztél valamit?

- Igen. Hogy hol jársz mostanában.- haha.- De egyébként arról beszéltünk, hogy ugye én idén már másodikos leszek, te meg elsős és majd bemutatlak az új barátaimnak, mit szólsz hozzá?

- Őszintén? Nem érdekelnek a barátaid, nekem is lesznek, szóval nem kell bemutatnod az idióta barátaidat, mert eleget hallottam már róluk az apuval való beszélgetéseitekből, jobban mondva veszekedéseitekből.- mondtam, majd mikor megtudtam, hogy nem csak gondolatban mondtam ki az utóbbit, normálisabb hangnemben hozzátettem: - Nem, köszönöm, inkább kihagynám. Hallottam, mikbe akarnak belerángatni, jobb lenne, ha elkerülnéd őket messziről. Te egy jó ember vagy, Remus Lupin, ők pedig csínyekbe vinnének bele, ami nem tenne jót a pontoknak, amiket szerzel a Griffendélnek. Sajnálom, ez az én véleményem, neked persze más, csak... mindegy. Szerintem befolyásolható ember vagy, Remus, aki könnyen belemegy mindenbe, ezt ki is használhatják, sajnálom.- sütöttem le a szemem.

- De... ők az egyetlenek, akik nem ítélnek el amiatt, ami vagyok, rajtad és a szüleinken kívül. De ha nem, hát nem.- mondta, megvonta a vállát, majd kisétált a szobámból.

Én pedig könnyezve feküdtem le az ágyamra. Hogy lehettem ekkora barom? Ha ő megbízik a barátaiban, miért kell nekem kételkedem bennük, amikor nem is az én életem?! Nem is ismerem őket, lehet, hogy egész kedvesek, vagy viccesek. Komolyan, azt sem tudom, hogy hívják őket, miért kell beleszólnom? Nem mondhattam volna csak simán egy igent vagy egy nemet? Az még oké lenne, ha a bátyám intene valakitől óvva, de hogy a kisebb ossza ki a nagyobbat? Azt elhiszem persze apától, hogy bunkók, csak mert egy kicsit kópék, de azt nem, hogy kedvesek és szívesen megismernének. Olyan előítéletes vagyok, hogy arra már nincsenek szavak. Kezdjük ott, hogy miért akarna nekem rosszat a saját bátyám? Azután, miért lennének olyan barátai, akik elítélik őt, megvetik, hasonlók? Majd végül, mégis miért mutatna be nekik, ha utálnák egymást? Elegem van magamból. Nagyon elegem van. Merlin áldja meg, hová képzeltem? Annyi is elég lett volna, hogy inkább nem, mert nem akarom elvenni a barátaidat, vagy hogy persze, miért is ne, biztosan kedvesek. Miért kell minden apróságon felkapnom a vizet és kiosztani a szeretteimet? Miért vagyok ilyen? Meg kell sürgősen változnom, különben nagy baj lesz velem a későbbiekben, nagyon nagy baj. Hülye vagyok!

Mire észbe kaptam, már záporoztak a könnyeim az arcomon. Majd persze rájöttem, hogy nem magamat kéne szapulnom, hanem ki kellene békülni Remusszal. Benyitottam a szobájába és akkor megláttam az arcát, ami piros volt. Szóval ő is sírt...

- Figyelj, Remus. Én nem úgy gondoltam, mármint... én nem úgy akartam kifejezni magam, ahogy azt az előbb tettem. Sajnálom. És ígérem, hogy...

- Amelia, nem vagy jó az ígéretek betartásában, maradjunk ennyiben.- nevetett fel. Szerintem hallani lehetett, hogy mekkora kő esett le a szívemről.- Semmi baj. Bááár...- kezdte volna a szokásosat, de csak nevetve vállon csaptam. Nagyon jó volt a bátyámmal újra jóban lenni. Még beszélgettünk a Roxfortról, a könyvekről (mindketten nagy könyvmolyok vagyunk), édességekről (ismét egy közös vonás), a pálcákról és még sok másról. Éjfél körül megengedte, hogy mellette aludjak, ezért egy kis mágiával megbűvöltük az ágyat, majd egymás mellé fekve lassan álomba szenderültünk.

£~£

Reggel arra ébredtem, hogy apa kiabál. Pompás. Leszaladtam a lépcsőn és álmosan ránéztem. A kezében egy levél volt. Megismertem a levelet, ugyanis Rem is ilyet kapott egy évvel ezelőtt. Rögtön felvillanyozódva léptem oda. Ahogy felbontottam, benne volt a szokásos rizsa, hogy július 1.ig küldjünk baglyot nekik, meg hasonlók, engem úgyis csak az első mondat érdekelt, hogy...hogy sikeresen felvételt nyertem!

- Felvettek! Ezaz! Anya, felvettek! Juhé! - kiabáltam önkívületi állapotban. Így sikeresen felkeltve a még alvó Remust. Hoppá...

- Oké, Lia, elég lesz. Várható volt.-szólt rám félálomban.- Menjünk vásárolni az Abszol Útra!- kiáltotta el magát hirtelen. Ezzel természetesen rögtön egyetértettem.

£~£

Hát, így történt, hogy egy óra múlva már az Abszol Út csodálatos világában merültem el. Mindenütt boltok, üzletek, kisállatkereskedések, könyvesboltok. Már szaladtam a pálcát venni, amikor anya utánamszólt, hogy először menjünk a bankba. Szomorúan fordultam vissza. A bankban tök unalmas volt minden, annyi maradt meg, hogy csillékben utaztunk, meg hogy valami kulcsról beszélgettek egy kobolddal. És azután végre kiértünk a kicsit sem hangulatos sötét zugból, és hanyatt-homlok rohanni kezdtem a pálcabolt felé. Most sikeresen elértem, elköszöntem Remustól, kaptam egy kis pénzt, majd végre beléphettem az áhított üzletbe. Ollivander még nem volt ott, ezért gyanítottam, hogy valahol kutakodik. Senki nem volt bent az üzletben, így mielőtt csengettem volna, tüzetesebben is körülnéztem. Egy csomó polc, millió-egy kis dobozzal, amikben feltehetően a pálcák voltak. Az üzletben kellemes illat kavargott; fa és por. A két kedvencem. Amikor kellőképpen kigyönyörködtem magam a bolt varázslatos nyugalmától és csendességétől (ami, valljuk be, jól esett a több hónapos hangoskodástól otthon), csengettem. Hirtelen a legközelebbi polc mögül előugrott a boltvezető Ollivander, mintha csak készenlétben lett volna, lenézett rám, majd egy szempillantás alatt felragyogott az arca. Lejött a létrájáról, majd elkezdte a szokásosat;

- Á, Miss Lupin! Ha tudná, mennyire vártam már. Mintha csak tegnap lett volna, hogy az édesanyja megvette itt nálam az első pálcáját. Mondja, melyik kezében tartja a pálcát?- csacsogott. Kinyújtottam a jobb kezemet.- Csodás, akkor mérőszalag...-és a mérőszalaggal kezdett el mérni, majd otthagyott és a mérőszalag maga folytatta a munkát. Amikor már kezdett kínos helyeken mérni, visszatért a legjobbkor Ollivander. Letette a mérőszalagot, majd átadott egy dobozt.- Próbálja először ezt, meggyfa, másfél hüvelyk, unikornisszőr, kellemesen rugalmas. - a pálcával mikor suhintottam, felgyulladt az asztal. - Nem az igazi...-motyogta.- Akkor ezt. Tölgyfa, két és fél hüvelyk, unikornisszőr, merev pálca.- adta át a következőt. Az sem volt jó.-Hm...akkor...legyen talán... ez. Cseresznyefa, két hüvelyk, főnixtoll, közepesen merev.-ezzel levertem egy egész polc pálcát. És ez ment vagy fél óráig, amikor... -Ez... cseresznyefa, két hüvelyk, sárkányszívhúr, kellően rugalmas.- amikor ezt adta oda, szikrák törtek elő belőle. Arany és ezüst szikrák, a testemet pedig átjárta a meleg, amiről már beszélt nekem Remus is tegnap.- Pompás, megvan a magának való pálca.- ugrált és tapsikolt örömében. Oké? Mosolyogva kifizettem, majd siettem ki.

Anyáék sehol nem voltak, ezért leültem egy padra. Alig voltam ott két percet, amikor valaki közeledett. De nem Rem volt az.

- Szia, leülhetek?- kérdezte. Látszott rajta, hogy eléggé megviselt, így rábólintottam.- Egyébként Sirius Black vagyok.- Black? Mármint hogy az aranyvérmániás Black? Az?

- Én Amelia Rosalie Lupin, örvendek.-nyújtottam a kezem. Ezen láthatólag meglepődött.- De a barátaimnak csak Lia.

- Rokona vagy... á, nem inkább kérdezem másképp... ismered Remus Lupint? Vagy csak véletlen, hogy a nevetek...

- Mi? Ő a bátyám! Te ismered? Találkoztatok? Nem szólnál neki, hogy itt várok? Csak mert...

- Nem, most nem találkoztam vele, de a barátom. Az egyik legjobb. Tudod, még nem igazán mesélt rólad. De nem azért biztosan, mert nem szeret, csak...

- Semmi baj, eléggé ismerem. A széltől is óv. - nevettem fel.

- Egyébként...-kezdte, de ekkor egy fekete hajú rikácsoló nő ráordibált, hogy „Sirius Orion Black! Azonnal gyere el onnan!", így Sirius elnézést kérve odament a feltehetőleg anyjához. Nagyon kedves fiú. Mármint senki ne értsen félre, nem úgy kedves, fúj, hanem inkább csak mint egy barát, sosem tudnék rá úgy nézni, azt meghagyom a többi lánynak.

Amint anyáék is előkerültek, elmeséltem nekik az imént történteket. Persze Remus megint belekotyogott, hogy persze, persze, csak barát, majd hiszi, ha látja. De olyankor csak rondán néztem rá. Madam Malkin boltjában vettünk még talárt, majd elindultunk haza. Alig várom a Roxfortot!