Az egész hétvége abból állt, hogy vagy a barátaimnak meséltem arról, hogy sikerült a randim, vagy pedig pont, hogy Albedóval üzengettem, na és persze tanultam, hiszen nem szeretnék lemaradni, és rossz jegyet kapni abban az estben, hogyha esetleg valamelyik tantárgyból felelnénk,vagy dolgozatot írnánk. Mivel volt matek házink, a szőkeség felajánlotta, hogy segít nekem, miután háromszor próbáltam egymagam megoldani. Eléggé meglepett, mikor messengeren felhívott, hiszen arra számítottam, hogy majd csak írásban foglalja össze, hogy mit hogyan kell csinálni, és milyen sorrendben. De persze nem kérdeztem erre rá, hiszen nem akartam, hogy azt higgye, rossz, hogy felhívott. Hiszen pont az ellenkezője. 

-...Érted? -Kérdez rá azután, hogy elmagyarázta számomra, és abban a pillanatban olyan szinten megvilágosodtam, hogy majdnem elszégyelltem magamat.

-Hű, te tényleg zseni vagy -Mondom ki az első gondolatomat, amikor pedig meghallom kuncogását, mintha összezsugorodna a gyomrom. 

-Te pedig hihetetlenül aranyos -Az előbbi zavarom ettől a bóktól még nagyobb lett.

-E-Egyébként igen. Köszönöm, már mindent értek -Térek vissza a feltett kérdésére.

-Akkor jó, örülök. Viszont sajnálom, de most mennem kell, mivel van egy kis dolgom. Később beszélünk, rendben van?

-Rendben, természetesen -Próbálom leplezni a csalódottságomat- Akkor később.

Remélem, nem vette észre a hangomon azt, hogy elszomorodtam. Nem szeretnék túlságosan nyomulósnak tűnni, de azért szívesen beszélgettem volna vele egy kicsit...

Hétfő reggel majdnem, hogy ugyanaz volt a rutinom, mint eddig mindig. Azonban ez két dolog miatt nem valósult meg; A legelső, hogy fogmosás közben akarva-akaratlanul is belegondoltam abba, hogy pontosan egy héttel ezelőtt tudtuk meg az igazgatóhelyettes halálát, amiről azóta sem kaptunk semmi hírt. Hogyan történhetett...? Hiszen teljesen egészséges volt. Remélem, lesz rá valami ésszerű ok. Az iskolában, bár a diákok próbálják leplezni, mindenki tudja, hogy a másik is csak erre tud gondolni; Hogyan? Miért? Mi okból? 
A tény, hogy ezután soha többet nem fogjuk őt élőben látni, még akkor is, hogyha nem volt a kedvenc tanárom, lelombozott. Percekig álltam a tükör előtt, csak magamat figyelve, gondolkozva a történteken, a lassan magába szippantó örvényemből pedig csak egy dolog húzott ki vissza a jelenbe, mégpedig a telefonom pittyenése mely azt jelezte, hogy üzenetem jött. 

Ezzel pedig el is érkeztünk a második okhoz, amiért a reggeli rutinom immár nem a régi, megszokott, nyugis verzió volt; Albedo ugyanis rám várt a kapu előtt.

Albedo:
Hol vagy, Hercegnő? Minden rendben? 

Olvasom az üzenetét, a becenévtől elmosolyodok. Még sohasem hívott senki így, de be kell vallanom, nagyon jólesik. Az sem rontja el a kedvemet, hogy a képernyőn levő óra rosszallóan hányja a szememre, hogy amúgy késésben vagyok. 

Én:
Öt perc! Bocsi, kicsit lassú vagyok ma reggel, de te nyugodtan elindulhatsz nélkülem! Majd utolérlek, vagy a suliban találkozunk.

Írom vissza, egy percen belül érkezik is a válasz, miszerint ne kérjek bocsánatot, és, hogy mindenképpen meg szeretne várni engem, és együtt menni. Ez csak még jobban motivált ahhoz, hogy minél előbb készen legyen, azonban így is, hogy jobban siettem, mint terveztem volna abban az esetben, hogyha Albedo elment volna, pontosan öt perc múlva értem a kapuhoz.

-Pontos vagy -Mosolyog rám szórakozottan a fiú, mikor odaérek.

-Na ne mondd ezt pont, amikor késésben vagyok -Nevetem el magamat, amibe ős is becsatlakozik -Ne haragudj. Sokáig vártál rám? -Kérdem, miközben elindulunk egy kicsivel gyorsabb tempóban, mint szoktunk, de még így sem felejt el rá fogni az ujjaimra, és óvatosan összekulcsolni azokat a sajátjaival. A szívem boldogan dobban egy hatalmasat, és nem tudom levakarni a mosolyt arcomról.

-Nem, igazából kissé elaludtam, szóval én is késtem. Amikor viszont tíz perc elteltével sem jöttél ki, gondoltam, rád írok, hiszen nem tudhattam, hogy csak elaludtál-e, vagy esetleg baj van -Az aggódástól mintha megolvadnék belülről, annak ellenére, hogy szinte mínusz fokok vannak idekint. 

-Köszönöm, de nyugodj meg, minden rendben. Csak...-Sóhajtok- Kicsit elméláztam azon, hogy ma pont egy hete annak, hogy az igazgatóhelyettes elhunyt. És ez olyan nyugtalanító...

-Valóban. Nem tudjuk, hogy miért is történhetett, hiszen elvileg teljesen egészséges volt -Érzem, ahogy a hangulat kissé megdermed közöttünk a témaváltás miatt, de nem tudok mit tenni -Rendben vagy azért? 

-Persze, csak...Mint mondtam, nyugtalanító. Ráadásul nehéz feldolgozni azt, hogy soha többet nem fogjuk látni.

-Megértelek. Én is így érzek -Sóhajt. Az út további része csendben telik el, egyikük sem szól egy szót sem, mind a ketten a saját kis világunkban vagyunk. Amikor beérünk az építménybe, egyből kiszúrom a kis baráti körömet a folyosó végén. Kissé kezdtem rosszul érezni magamat amiatt, hogy nem kezdeményeztem újabb beszélgetést a negatív történtek témája után Albedoval, ezért -is, no meg, szeretném ha úgy érezné, hogy nyugodtan velünk lóghat bármikor- szólásra nyitom a számat.

-Te is nyugodtan velem jöhetsz, és velünk lehetsz, ha szeretnél. Nagyon rendes mindenki, bár Venti egy kissé energiabomba. 

-Köszönöm, de majd talán máskor. El kell mennem a festő terembe néhány festővászonért -Válaszol, mire bólintok. Tiszteletben tartom azt, amit mondott, illetve hogy lehetséges, még nem érzi késznek magát ahhoz, hogy a barátaimmal legyen, lehet, hogy ez a lépés túl gyors lenne számára, ezért nem firtatom. Az ajkai ekkor a homlokomra csúsznak, egy finom, gyengéd puszival megajándékozva engem, amitől a szívem a torkomba ugrik. Az illata egyből bekúszik az orromba, melytől majdnem, hogy felsóhajtok -Órán találkozunk. 

-Rendben -Mosolyodok el, érzem, ahogy az arcom ajkai érintésétől felmelegedik.

Mikor odaérzek Ventiékhez, a többiek mindent tudó szemmel méregetnek engem, mire megrázom a fejemet.

-Na, nem. Mindent elmondtam a hétvégén, legyetek szívesek most a ti programotokról mesélni. Milyen volt? -Kérdezek rá a pénteki programjukra, mire Aether magára mutat. Ekkor veszem észre a jobb szeme alatti sebtapaszt. 

-Venti rosszul irányított, felborultunk, és hirtelen oda termett egy kő is -Vázolja a szituációt, válaszolva a kérdésemre, amit nem is kellett feltennem.

-Jóságos Istenem...-Csapok a fejemhez -Mondd, hogy csak karcolta legalább.

-Persze. Király vagyok, tudod.

-Ja, csak otthon bekönnyezett, mikor lefertőtlenítettem -Szól közbe Lumine, mire elkuncogom magamat. 

-Ezt nem kell elárulnod! -Szól rá  testvérére, mielőtt azonban bármit is mondhatnék, egy vérfagyasztó sikoly árasztja be a folyosót. Mindenki megdermed, az évfolyamtársunk ijedt visítása átszelte az egész építményt, mintha a lelkünkbe hatolt volna. Értetlen tekintetek, suttogások közepette csak egy mondatot veszünk ki, a tömegből.:

-B-Baal-sensei...Baal-sensei  teste...!