VISSZATÉRTEM GYEREKEK! Bár még a szóbelik hátra vannak, de...VAN EGY KIS IDŐM ÍRNI SZÓVAL HÁHÁÁÁ!:D Remélem, tetszik nektek az rész, elnézést de elég régen írtam, szóval még vissza kell rázódnom. De tényleg remélem, hogy azért elnyeri a tetszéseteket, és nem lett olyan rossz! ^^

Nem lepődtem meg, amikor a suli közelébe érve az épület ajtaja fölött egy ébenfekete zászló lobogott, ugyanis a reggeli szellő vad táncra hívta. Albedo mellett sétálva, bár a szívem boldogan dobogott a fiú közelsége miatt, így sem tudtam nem szomorúan sóhajtani egyet. Egy ártatlan ember elvesztése mindenféleképpen tragikus, az igazgatóhelyettes elvesztése pedig az egész iskolánk hangulatára kihatással volt. Ahogy beértünk, a mindig mosolygós portás most csak hallgatagon biccentett egyet, amikor "Jó reggelt!"-el köszöntünk neki. 

-Hogy történhetett? -Csúszik ki e halk kérdés ajkaimon, mikor már a folyosón sétálunk, ahol a diákok csendben, alig hallhatóan beszélgetnek, néha-néha egymásra pillantva. 

-Őszintén fogalmam sincs róla- Válaszolja a szőke hajú, meglepve engem azzal, hogy egyáltalán meghallotta mondatomat -De talán a legjobb az lesz, hogyha nem gondolkodunk ezen annyit. Elment, és már semmi, és senki sem hozhatja vissza, ezért a leghelyesebb döntés lenne, hogyha csak halkan elbúcsúznánk tőle. 

Volt valami a hangjában. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan micsoda, de éreztem valami nyugtalanságot a fiúban, amely immár engem sem hagyott nyugodni. Felé fordítottam a fejemet, a folyosói fények pont úgy világították meg arcát, hogy jobban észrevegyem a szemei alatt levő szürkés karikákat, melyek látványától ugyancsak meglepődtem. 

-Mennyit aludtál az éjjel? -Biccentem oldalra a fejemet, miközben jobban szemügyre veszem. Íriszei ekkor enyéimhez kapcsolódnak, mitől az egész testem hirtelen mintha vulkánná változna, melegség áradt szét ereimben tekintetétől. 

-Miért kérdezed? -Kérdez vissza halványan elmosolyodva, továbbá is csak engem figyelve, és mintha a világ egyre csak lelassulna körülöttem.

-Fáradtnak tűnsz.

-Aranyos vagy. 

Meglepetten pislogtam a szőkeségre, aki mintha csak terelni próbálta volna a szót saját magáról, olyan hirtelen jelentette ki ezt a mondatot. Nem hazudnék, hogyha azt mondanám, hogy a pillangók egyből felébredtek a gyomromban, és a vér szinte felpezsdült ereimben, mikor realizáltam szavainak jelentését, továbbra is íriszeibe bámulva. A gondolat, miszerint Albedo tényleg csak el akarta terelni a szót azonban hamar köddé vált, mikor is megköszörülte a torkát, és újból szólásra nyitotta ajkait.

-Bocsánat, nem akartam...Ilyen hirtelen kimondani ezt. De mindig is ezt gondoltam rólad, kedves [Név]. - Ártatlanul mosolyog rám, amitől csak még inkább zavarba jöttem. Elkaptam tekintetemet róla, és a lábfejemet kezdtem nézni, mintha az valóban sokkal érdekesebb lenne, mint az, hogy a több hónapja levő szerelmem éppen most vallotta be, hogy mindig is aranyosnak talált engem. 

Mondj már valamit, idióta!

Úgy kellett magamnak kierőszakolnom a következő szavakat, ugyanis nem akartam a fiút kétségek között hagyni, azok után, hogy ilyesmit mondott nekem. Bár tudom, hogy az egész arcom valószínűleg egy érett paradicsoméhoz hasonlított, mégis viszonoztam bókját. 

-Tudod...Szerintem te pedig nagyon jóképű vagy...-El sem tudtam hinni, hogy ezt valóban én mondtam ki, de mivel senki más nem  volt jelenleg a közelünkben, nem is tudtam tévedni abban, hogy ténylegesen én voltam. 

-Szóval jóképű, hm? -Hajolt közelebb halvány mosollyal az arcán, amivel még inkább azt érte el, hogy a szívem majd' kiszakadjon a mellkasomból, és izgalmamban a tenyerem is izzadni kezdett. Titkon azonban reméltem, hogy nem veszi észre, hogy valójában mennyire is zavarba hozott engem ebben a pár percben -És esetleg...

A mondandóját a csengő szakította félbe, melytől -mivel igencsak beleéltem magam a történésekbe- akaratlanul is ugrottam egyet, mintha csak áramcsapás ütött volna végig rajtam. A szőkeség egyből visszahajolt, és a tantermünk felé fordította fejét egy pillanatra, majd íriszei újból megtaláltak engem. 

-Menjünk, nem akarunk elkésni, nem? -Mosolyodott el halványan, amit viszonoztam.

-Nos, technikailag már el vagyunk késve, mert nem vagyunk bent- Ó! -Kaptam észbe. A többiek már biztos, hogy bent ülnek a helyükön, és mivel tudják rólam, hogy semmi esetre sem késnék önszántamból órára, ráadásul nem is írtam a csoportba, hogy nem mennék, ezért valószínűleg az egyikük a következő másodpercekben biztos, hogy- 

-HOL VAN [NÉV]?!

Gondolatban pedig már fejbe is csaptam magamat. 

Beidou a következő pillanatban már ki is rontott az ajtón, nyomában Luminenal, aki próbálta lenyugtatni a barna hajút, főleg, miután megláttak engem és Albedot a folyosó legvégén. 

-Oh...

-Oh...-Reagáltam halkan én is, mikor a lányok ránk pillantottak, és szinte majdnem leesett az álluk. 

-[Név], menjünk...-Suttogja mellettem Albedo -Jön a tanár. 

-Re-rendben...

Amikor a terembe beléptünk, mondanom sem kell, hogy minden szem ránk szegeződött. Próbáltam csak a terem padlójára fókuszálni, de a többiek tekintete ellehetetlenítette ezt, főleg egy bizonyos valakié, aki szinte majdnem, hogy fangörcsben tört ki, amint realizálta, hogy valószínűleg együtt jöttem a szőkével iskolába. 

Amikor leültem elé, rögtön megkopogtatta a vállamat, mire hátrafordultam hozzá. Venti sejtelmesen mosolygott rám, ami nem könnyítette meg a dolgomat abban, hogy lenyugodjon például a szívem, vagy esetleg eltűnjön a vörösségem. 

-Akkor ti most-

-Mi nem -Vágom rá rögtön, talán túl gyorsan is, ugyanis a szőke fiú még nem ment el teljesen a helyére, amely szinte a tanterem másik felében van, így valószínűleg még hallhatta azt, amit válaszoltam a fiúnak. Frusztráltan sóhajtottam egyet, de nem túlságosan nagyot. Remélem, nem hallotta meg, habár a nézéséből ítélve, amellyel most éppen rám pillant, nem azt veszem le, hogy nem hallott meg. Sokkal inkább, hogy értette minden szavamat, tisztán és érthetően. Kisebb görcs keletkezett a gyomromban, és a bűntudat is rögtön utat tört magának a mellkasomban, ahogy íriszeibe pillantottam. Az előbb még azt mondtam neki, hogy jóképűnek találom, amely lehet, hogy elindított valamit, most meg egy még fel sem tett kérdésre úgy válaszolok, hogy nem. Egyáltalán miért csináltam ezt? Hiszen mindenki tudja a csapatunkból, hogy bele vagyok esve Albedoba. Nagyon is. Tehát miért?

Beszélnem kell vele órák után. Nem akarom elszalasztani ezt az esélyt, amire oly' sokáig vártam.