Éles fájdalom nyílalt a karomba. Pontosabban a csuklóm környékére. Mikor a szemem megtalálta a vérző sebet, mintha a szívem kihagyott volna egy ütemet. Nem csak amiatt, mert véreztem, hanem mert egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy valaki megsebzett engem. S ami még rosszabb, nem csak "valaki" volt az illető, hanem az a személy, akinek odaadtam a szívemet. Csakhogy azt nem tudtam eddig, pontosan kinek is a kezébe adtam a féltett kincsemet. De ugyan, ki gondolta volna hogy a csendes, visszafogott s művészetet kedvelő, festő szerelmem igazából egy gyilkos? 

Gyilkos... Talán hihetetlennek hangzik, de mikor belenézek azokba a gyönyörű íriszekbe, nem ez a szó hangzik el a fejemben. Legalábbis, eddig nem így volt. Most viszont egy kétségbeesett hang visítja ezt a gondolataim között, ami emellett erősen próbál rávenni arra, hogy ugorjak fel valahogy, és hagyjam el ezt a területet, amilyen gyorsan csak tudom.

De könyörgöm. Le vagyok kötözve, szóval ez a belső hang most épp, hogy minden, csak nem hasznos. Viszont egyre kétségbeesettebbé tesz. Ami viszont nem jó következménye ennek, hogy érzem, ahogy a torkom egyre csak szárazabbá válik, még akkor is, hogyha valójában nincs is így. Azon kapom magamat, hogy erősen zihálok. Mikor felnézek Albedora, aki immáron háttal áll nekem, véremet valamiféle injekcióba töltve rám sem pillant ezek után, a látásom egyre csak homályosabb lesz. Azt viszont nem tudom, hogy ez a vérveszteségemtől lehet, vagy a kitörni készülő pánikroham okozza. A mellkasom fel-le mozog, olyan gyorsasággal hogy az magától értetődően nem természetes már. 

Úgy látszik, erőltetett lélegzetvételeimet immáron Albedo is meghallotta, hiszen felém fordulva felemeli egyik szemöldökét. Egy halk, vérfagyasztó kuncogás hagyja el ajkait, ahogyan újból letérdel elém, egyik ujját állam alá helyezve emeli fel fejemet, hogy tekintetünk találkozzon, még akkor is, hogyha minden egyes erőmmel azon voltam, hogy államat elkapjam ujjai közül. Csakhogy erősen tartotta már államat ekkor, mintha csak a gondolataimban olvasott volna.

-Nyugodj meg, Hercegnő. -Utálom, hogy a hangja még így is valamilyen szinten, kellemesen hat rám. Miért? Hiszen életveszélyben vagyok -Ígérem, jó sorsod lesz velem, hogyha nem kell ténylegesen megölnöm téged.

Azok a szemek...Szinte ciánkéken világítanak. Nem is ismerem fel bennük azt az Albedot akit én eddig ismertem. Nem felelek, összepréselem egy szilárd, erős vonallá ajkaimat, ahogy szemeimmel oldalra nézek, egyenest le a földre. Nem volt jó ötlet, Albedo feljebb emeli fejemet, hogy íriszeink újból találkozzanak.

-Nézz rám, hogyha hozzád beszélek. És természetesen, hogyha túl szeretnéd élni, akkor nem fogod az ellenkezőjét csinálni annak amit mondok, nem igaz? -Megint az az ördögi mosoly, esküszöm, a lábaim is megremegtek, viszont nem jó értelemben. Teljesen kezdem elveszíteni a légzésem felett az irányítást, pedig próbálok mélyen s lassan lélegezni. Csak bólintok, alig láthatóan. Ez úgy látszik, elég volt számára, hogy elengedjen, és elfordulva újból a saját dolgával foglalkozzon. Valamiféle könyvet vesz elő, átlapozva pedig egy sötétebb oldalon tartja tekintetét. Halvány füst árad szét a helyiségben, ami úgyszintén nem tesz jót, a már eddig is rossz légzésemnek. 

Hogyha nem teszek valamit, itt helyben el fogok ájulni. S bár ugyan nem tudom, mit tervez Albedo, abban biztos vagyok hogy semmi jót. Ránézek a karomra. Úgy látszik, nem mélyen vágott bele a kezembe, hiszen a vér szinte már megalvadt a bőrömön. 

A hátam hirtelen egyenesedik ki a zajtól, mely akár a megmentőm is lehet. A csengő, valaki csengetett! 

Talán, hogyha elég hangosan kiáltok, meghallják. Na de hogyha nem, akkor mi lesz? Mit tenne velem akkor ez a gyilkos, hogyha látná, próbálok kiszabadulni? Kockáztassak? 

Albedo lassan felmegy a lépcsőn, egy pillantást vetve rám, mely nem sugall semmi jót sem. Ahogy felmegy, látom hogy résnyire nyitva hagyta az ajtót, mintha csak arra várna, hogy kiáltsak. Lehet, pont ez a csel. De miért? 

Kaeya hangját hallom meg, és a torkomban kezd dobogni a szívem. Ki kell találnom valamit, tényleg! Ki akarok jutni! De már csak a lehetséges bukás, s annak következményének gondolatától is nehezebben lélegzek, s  a könnyek már percek óta mardossák a szemeimet olyannyira, hogy biztosra veszem, hogy valamennyire már vörösek is.

Halkan, de kiveszem a szavaikat. Kaeya utánam érdeklődik, viszont Albedo csak annyit felel.: "Sajnos nem tudom, hol lehet [Név]." 

Úgy látszik, még mindig nem dolgoztam fel, mi is történik éppen. A szívembe minden egyes rideg pillantása, mely eddig ért, szavai s tettei folyamatosan tőrt szúrnak, s mintha utána ezer darabbá szaggatná szét a puszta kezével. Fáj, de dühös is vagyok. A kezeim remegnek, pont, ahogy a lábaim is. 

Odakúszok az asztalhoz, bár minden erőmmel azon vagyok, nehogy eldőljek a padlón, s hogy minél gyorsabban érjek oda célhelyemhez. Hálát adok az Istennek, mikor megpillantom a kést a felületet, nem is olyan messze jómagamtól. 

Körbepillantok, és megpróbálok felállni. Nehéz, hiszen a lábaim még mindig szorosan össze vannak kötve, ezért mikor már majdnem kinyújtanám a lábamat, hogy felegyenesedjek, nekiütközök az asztal sarkának. Egy tárgy, valószínűleg fémből lehetett, hiszen amikor leesik az asztalról, éles hanggal érkezik a padlónak. Beleharapok az alsó ajkamba, hallom, ahogy Kaeya kérdőre vonja Albedot efelől a hang felől. Majd, hogy léptek gyors zajai visszhangoznak, egyenest felém.

Basszus.