Sziasztok! Majdnem egy év elteltével újra jelentkezek. Igen, igen... Sajnálom, eltűntem. Nem kertelek, befejeztem a sulit, dolgozni kezdtem, több minden összejött ezalatt a majdnem-egy év alatt, most tudtam kicsit összeszedni magam. De a lényeg, hogy mindvégig hiányzott az írás, olvasni a reakciótokat a történeteimre. Szóval, nem mondom hogy heti rendszerességgel, hiszen nem tudom sajnos megjósolni a jövőt, de amint tudok, fogok hozni részeket MINDEGYIK könyvembe. :) Love you all <3

U. I. : Remélem jól vagytok, legyen szép napotok~.
ÉS MOST A SZTORI!

///

Nem tudom eldönteni, hogy tényleg kinyitottam-e a szememet, vagy csak egy sikertelen próbálkozás volt. Hiszen ahol most vagyok, szinte semmiféle fény nem áramlik be, sőt, még meleg sincsen. Érzem ahogy a hideg újból- s újból végigfutkos a gerincemen, de ez már kicsit sem pozitív értelemben.

Félek.

Mi történt? Miért tette ezt Albedo? Egyáltalán biztos, hogy ő lehetett? Hiszen biztos, hogy akit én ismerek, Albedo, sosem tett volna ilyet.

Érzem, ahogy megint egyre nehezebben veszem a levegőt. A kezeim hátul össze vannak kötve, így nem tudom megmozdítani őket. Ugyanígy vagyok a lábaimmal is, viszont valamiért a számon nincsen semmilyen anyag.

Egy pillanatra muszáj lecsuknom a szememet, ugyanis valaki felkapcsolta a villanyt. Így is elég gyér a világítás, de már látom az előttem álló embert.

-Felébredtél, Drágám? - Hallom meg a jelenleg leg-nemkívánatosabb hangot, egyből felé is pillantok. A szemei körül a mosolyától mintha nevető ráncai lennének, tekintete mintha belelátna a lelkembe. Egészen a falnak préselődök, mikor a lábaimmal hátrébb tuszkolom magamat.

-Mit csinálsz...?-Motyogom.

-Jelenleg? Téged nézlek. Azt hittem, megint rohamod lesz, ezért sem tettem a szádra semmit sem. Na meg, nehogy elkezdj kiabálni, bár ezt csak úgy mondom. Itt senki sem hall téged - Feláll, majd elkezd felém lépdelni.

-Ne gyere közelebb! - Kiáltok rá - Nem tudom, hogy ki vagy és, hogy hogyan vetted fel Albedo alakját, de tudom, hogy ő nem tenne ilyet! Azonnal engedj el, különben bajok lesznek!

Farkasszemet nézünk egy darabig, majd elneveti magát.

-Te még mindig azt hiszed, hogy én Jó fiú vagyok? - Dönti oldalra a fejét - Drágám, nincs itt semmi mágia, senki sincs az én helyemben. Én vagyok az, a te drága szerelmed - Letérdel elém - Igencsak szemrevaló vagy, tényleg. Viszont nekem valami egészen másmire kellesz.

Szinte érzem, ahogy az összes vér kifut az arcomból.

-Mit fogsz csinálni...? - Suttogom - Várj, akkor... Te ölted meg...

-Igen, és hogyha működött volna az ő vére, hidd el, téged nem kellene most feláldoznom... - Egyik kezét arcomra simítja. Remegni kezdek, alig merek megmozdulni - Legalábbis nem kellene a véred. Viszont, tudod, későn jöttem rá arra, hogyha holtat akarsz feltámasztani, akkor ahhoz egy régi, királyi család vére kell.

-Miről beszélsz...? - Nem értek egy szót sem, de valószínű, ez a sokk miatt is lehet.

-Kutattam egy kicsit, tudtad, hogy valóságos hercegnő vagy? - Neveti el magát, újból - Nos, nyílván először a közelebbi, igazi Albericht vérűt szerettem volna megközelíteni, de mint te is tudod, egyáltalán nem kedvelt meg. Ezért gondoltam, hogy az unokatesója, aki alapjában véve is szerelmes volt belém sok ideje...

-Te tudtad... - Úgy érzem, mintha ezer darabjaira tört volna a szívem. Ő volt... Ő a gyilkos...

-Sosem szerettelek igazán, bár be kell, hogy valljam, Drágám, elbűvőlő egy személyiség vagy - Közelebb hajol, próbálva megcsókolni, de oldalra fordítom a fejemet.

-Ne hívj így soha többé - Mordulok fel - Engedj el.

-Sosem értettem, hogy miért hiszik azt a bajba jutott emberek, hogy ez a mondat egy varázsütésre segíteni fog rajtuk - Rántja meg a vállát - Mindenesetre, a kialakult helyzettől függetlenül tiszteletben tartom azt, hogy nem szeretnéd, hogy többet becézzelek. Neked bármit, Hercegnő.

Feláll, majd az asztalához sétál. Leveszem róla a szememet, nem bírom tovább nézni. Könnyek marják a szememet. Annyira erősen haraptam az ajkamba, hogy érzem a kíserkent vért a számban.

Aztán megakad valamin a szemem. Abban a pillanatban, amint realizálom, mit is látok, reszketegen veszem a levegőt. Nem... Ezt nem tehette...

Klee...

-Oh, ne is törődj velük - Legyint. Ekkor veszem észre a kislány teste mellett lévő, további kettő testet - Meg akartak akadályozni a tervemben. Szerettem Klee-t... - Sóhajt - De Durinnel nagy terveink voltak, amiket mindenképpen meg kell valósítanunk.

-Te gyilkos... Hogy tehetted?!

Próbálok felállni, de mindhiába. Amíg a kezeim s lábaim így börtönbe vannak zárva, addig esélytelen hogy bármit is véghez tudjak vinni.

-Tudod, igazán nem kellett volna csak úgy ott hagynom Raident... Mármint a suliban - Gondolkodik el - De akkor úgy voltam vele, hogyha megtalálják, akkor legalább bezárják az iskolát. Több időt tölthetek veled, előbb elnyerem a bizalmadat... S lám, ide kerültünk.

Felvesz egy kést az asztalról, majd egy kendővel megtisztítja. Ezután újból elindul felém.

-Menj innen...

-Sajnálom, de muszáj ezt véghez vinnem - Minden egyes lépéssel, amellyel közelebb jön, a gyomrom egyre durvábban liftezik. Újból letérdel elém - Szerencséd van, hiszen hogyha megelékszik a véreddel, akkor nem kell, hogy megöljelek. Elég csak egy kis vágás...

Próbálok, ha csak akár egy kicsit is, de kitérni előle. De természetesen a tervem azonnal kudarcba fullad, mikor megragadja a karomat, s ujjaival erősen szorítja.

A következő pillanatban éles fájdalom nyilal a karomba.