A délelőtt hamar elrepül, Midoriyaval nem találkozom, mondjuk ez lehet annak az oka, hogy nem is keresem. Miután minden órámnak vége kimegyek a lépcsőhöz ahol tökéletesen láthatom, hogy Izuku mikor is végez. Meglepő módon a saját osztályomon kívül senkit se látok kijönni. Sóhajtva szedem elő a fülesemet, csatlakoztatom a telefonhoz, majd elindítom a lejátszási listát. Az ujjaim ritmusra mozgatom a combomon, miközben a suli ajtót szuggerálom. Hol lehet már? Rég vége kellene legyen az óráinak. Az alsó ajkamra harapok, megnézem a telefonon hány óra, de az a fránya idő csak azt jelzi, hogy már 20 perce itt kellene legyen. Frusztráltan a hajamba túrok, körbe jártatom a tekintetem. Jó, még 5 percig várok, utána elindulok haza. Ezt ismétlem el még hatszor, mire tényleg elindulok, de abban a pillanatban egy hangos kiáltás hangzik fel. Megfordulok érdeklődve.

- Hitomi - san, kérlek várj! - fut felém gyors iramban Midoriya, kezében egy kissé égetett füzettel, de vadul csillogó szemekkel. Egyel hátrébb lépek így előttem száguld el, de hamar bevágja a féket és visszaslatyog hozzám. Mellkasa hevesen emelkedik és süllyed miközben próbál kinyögni valamit.

- Én... én sajnálom. - hajol meg előttem amin hátra hőkkölök.

- Ugyan, Midoriya - kun, semmi baj - nyugtatom meg - Elfelejtetted? - húzom el finoman a számat. Leszegett fejjel bólogat.

- Elindultam haza, már majdnem otthon voltam ... - akad el egy pillanatra, majd folytatja - mikor eszembe jutott. Ne haragudj, Hitomi - san. - ismétli el újra, de csak halványan elmosolyodom. Rettentően aranyos uborka! Kezdek éhes lenni most így az uborkára gondolva. 

- Nem gond, megesik. Még van 2 órám. Ha akarod még átmehetek. - ajánlom fel, mire felkapja a fejét és kissé aggódva néz rám.

- Biztos nem gond, Hitomi - san? - kérdezi, de megrázom a fejemet.

- Én is elszoktam felejteni dolgokat. Tényleg nem nagy dolog. - mosolygok rá biztatóan. Megkönnyebbülten fújja ki a levegőt és végül elindulunk hozzá. Az út kínos csendben telik, de ráveszem magam, hogy kezdeményezzek beszélgetést. 

- Az milyen füzet? - biccentek a kezében szorongatott kissé éget füzet felé. Elpirul, de kinyítja lassan és felém nyújtja.

- Hősökről jegyzeteltem - feleli büszkén, de én fintorogva eltolom.

- Ne haragudj, de akkor inkább nem szeretném megnézni. - mondom csendesen. Aggodoó tekintettel szorítja magához.

- Miért? Nem szereted a hősöket? - kérdezi döbbenten. Bólintok.

- Nem igazán a kedvenceim. - felelem.

- De miért? A hősök olyan menők! Én is hős akartam lenni! - osztja meg amin csak mosolyogni tudok. De utána felvonom a szemöldököm.

- Hogy hogy csak akartál? - döntöm enyhén oldalra a fejemet. Arcára pír költözik, fejét lehajtja. Észreveszem, hogy pár könnycsepp csorog le az arcán. Csak pislogok, nem értem mi történik, hogy mivel bántottam meg.

- Nekem nincs szupererőm. Egyszerű ember vagyok. - motyogja olyan csendesen, hogy csak nagy nehezen értem meg a szavait.

- Tessék? - kérdezek vissza döbbenten - Nincs erőd? 

- Nincs. - áll meg az utca közepén, válla rázkodik a sírástól. Szívembe fájdalom hasít, nem akartam megbántani a kérdésemmel.

- Midoriya - kun, ne haragudj. - sétálok mellé. Habozok, de végül a vállára simítom a kezemet -  Nem akartalak megbántani. Hidd el, nem jó sok esetben ha van szuper erőd. - próbálom vigasztalni, de úgy látszik csak megbántom a szavaimmal.

- Nem... nem a te hibád, Hitomi - san. - makogja, de nem hiszem el. Megbántottam és ki kell javítanom. Mindig is utáltam ha sírnak miattam, pedig nem direkt csinálom, csak... kijön a számon egy kényes kérdés. 

- Midoriya - kun... - simogatom a vállát hátha erre megtudom nyugtatni. Könnyes szemeit törölgeti, igyekszik összeszedni magát, miközben átkozom magam amiért ennyire idióta vagyok. 

- Jobban vagy? - kérdezem aggódva mire bólint és összepréselt ajkakkal felemeli a fejét. Tekintete határozott, valahogy érzem, hogy tényleg nem fog sírni most már. 

- Igen. - bólint, amire elmosolyodom halványan. Rettentő aranyos.

- Hanyagoljuk akkor ezt a témát. Nem szeretnélek újra megbántani. - indulunk el újra. A házig kínos csendben telik el az idő, a fejemen ezer gondolat cikázik végig, hogy mit is kellene mondjak, de végül nem mondok inkább semmit. Midoriyáék meglepő módon társas házban laknak, pedig fogadni mertem volna, hogy kertesbe, fogalmam sincs miért. De eszembe jut, hogy Midoriyaval ezt az utat alig 15 perc alatt tettük meg, mégis egy órát kellett várjak rá. Itt valami sántít nekem, de inkább nem kérdezek rá, lehet Katsuki Bakugou csesztette. Kiráz a hideg ha a szőkére gondolok. Félelmetes egy alak. Fellépkedünk a szintjükre, majd a borzas uborka benyit a lakásukra. Abban a pillanatban egy kisebb termetű nő siet oda és öleli meg a fiút aki esetlenül, de szeretettel vissza öleli.

- Ó, ő az a lány akiről beszéltél? - vesz észre engem is, arcára kedves mosoly költözik. Elengedi Izukut, aki paprika piros arccal fordul felém mikor szinte az arcomba mászik az anyukája.

- Fáradj bentebb, nagyon örülök, hogy segítesz Izukunak, annyira sajnáltam mikor szomorúan hazajött és azt mondta nem tudja a kémiát megérteni. De hála az égnek, te itt vagy, a megmentője. - húz be a házba. Megszólalni se tudok a döbbenettől, már bent vagyok és a kanapéra ültetnek. Zavarban érzem magam, otthon anya sose csinálna ilyet. De boldogsággal is eltölt, hisz egy kicsit megtapasztalhatok belőle. A zöld hajú fiú mellém telepedik, az ölében szorongatja a táskáját, kb ő is olyan zavarban lehet, mint én. Félek ettől a pár órától...