Az őszi reggel nem sok jót tartogat. Süvít a szél, tépi a fák ágait, viszi a leveleket valami messzi városba, a felhők sötéten gyülekeznek az égen, esőre jár nagyon az idő. A kapucnis felsőmet jobban a fejemre húzom, lila tincseim szabadon garázdálkodnak, hol az arcomba csapódnak, hol a sapkául szolgáló anyagon kivül repdesnek. Ha ez még nem lenne elég akkor az egész göndör, így nem nyugtathattam magam azzal, hogy megfésülöm, mert az szinte lehetetlennek bizonyul. Gyors léptekkel igyekszem biztonságos helyre menni, de nem állhatok meg, késésben vagyok a történelem óráról, Ms Otsui eleve pikkel rám, de ezzel indokot is nyújtok neki. Nedves cseppek esnek az arcomra, majd hirtelen leszakad az ég. Rohanni kezdek, már csak egy sarok marad és 5 perc a becsengőig. A ruha a testemhez tapad, forró bőrömnek rosszul esik a hideg anyag. Alig tudom figyelni az előttem lévő utat, talán ennek köszönhető, hogy észre sem veszem a tócsát ami által megcsinálom életem legnagyobb esését. Nem mondható nagynak, de amilyen hirtelen jött arra nem számítottam. Felsikkantok, a cipőm bele süllyed a vízbe, a sár felcsapódik a ruhámra így már nem csak vizes, de sáros is vagyok. Megtörlőm az arcomat, újra neki lendülök. A bokám sajog, de nem akarom lekésni az első napot az utolsó évemből. Ez is eljött, a sok szívatás, kérdések, negativ megnyilvánulások után, aminek borzasztóan örülök. Kijárom az iskolát, jelentkezek egy szervezethez és élem az életemet, minden szuper hősös cucc nélkül. El akarom felejteni. Nem vagyok hős, az emberek hiába nevezik őket azoknak akiknek van valami különleges ereje és hiányzik egy csontja, én lemondok minderről és kérem vissza. Aprót sóhajtok, az iskola magas, büszke homlokzata elém tárul. Az órámra nézek, ahol a becsengőig már csak egy perc van. Visszább veszek a tempóból, de az eső még mindig zuhog szakadatlanul, de már annyira nem érdekel, ennél rosszabb már csak nem lehet. Felcaplatok a lépcsőn, halvány mosollyal intek a portásnak aki az óráját kopogtatja, jelezve, hogy már elkezdődött a tanítás. Lemondóan sóhajtok, biztosra tudom, hogy kapok egy fejmosást vagy felelést ezért, de a csontig hatoló hideg, ázott ruháim és zilált külsőm után ez már csak nem lehet rossz. Végig vonulok a folyóson, az előzö diákok képei rémisztően magasodnak fölém, hiába van az arcukon mosoly, kicsit félve teszem meg azt a pár lépést a teremig. Elkékült ujjakkal kopogok be, majd belépek. Nem tévedek, a tanítás rég elkezdődött már, a tanár a tábla előtt áll, a többiek meg figyelnek rá, de a belépésemkor mindenki rám kapja a tekintetét. Feszélyez a helyzet, testsúlyomat egyik lábamról a másikra helyezem.

- Maga meg...? A kádból ugrott ki? - kérdezi a tanár cinikusan amin mégjobban elszégyellem magam, pedig azt hittem tudom szabályozni az érzéseim. Eltudom képzelni, hogy nézhetek ki. Lila hajam az arcomhoz tapad, az államon érzem a rászáradt sár nyomát, cipőmben a víz teljesen elláztatta a zoknimat, a kabátomról meg csöpög az esőcseppek végelláthatatlan folyója. Na jó, ezért nem annyira drasztikus.

- Elnézést... - mormolom az orrom alatt és gyorsan a helyemre sietek.

- Mit képzel?! - rikácsol - Nem maga fizeti a takarítást, azonnal menjen, öltözön át!

Összehúzott szemekkel felkelek, a táskámat ott hagyom a pad mellett, miközben cuppogó cipővel kimegyek, hogy a torna cuccaimat öltsem magamra. Nem is miattam aggódik hanem a hülye parketta miatt, mérgelődők. Utálom ezt a tanárt, ő is engem, de talán ez az egész nem történt volna meg ha első nap nem pofázok vissza neki, amit nem értem miért vett annak hisz csak azt mondtam, hogy nem tudom hol tartunk az anyaggal. Furcsa egy tanár, talán ő lesz a következő diktátor. Bele borzongok erre a gondolatra. Az kellene még. A torna teremből labda pattogtatást hallok, fel - fel csendülő nevetés zaja töri meg a monoton eséseket. Nem foglalkozom vele, a szekrényemhez lépek, a nyakamban hordott kulccsal kinyitom, kiveszem belőle a száraz cuccaimat és hálát adott az égnek, hogy ma már nem lesz testnevelés különben fogalmam sincs, hogyan magyaráznám ki ezt a tanár úrnak. Az öltözőbe sietek, alsóneműre vetkőzőm, kiráz a hideg ahogy egy hűvös fuvallat beférkőzik az ablakon. Még mindig zuhog az eső ami nem igazán lendít az életkedvemen. Gyorsan ruhát cserélek, majd kiszambázok a helyiségből pedig annyi kedvem van vissza menni Ms Otsui órájára, mint antiszociálisnak emberek közé menni. A labda pattogása elhalkul, süvítést érzékelek, majd egy hatalmas ütést az arcomon aminek következtében elesek. Csillagokat látok a fájdalomtól.

- Hé! Nem tudsz máshol szerencsétlenkedni? - hallok meg egy felháborodott hangot. A fájó pontra tapasztom a tenyeremet, lassan felkelek így szembe találom magam egy fél fejjel magasabb, szőke hajú sráccal akinek a tekintete villámokat szór... Rám?

- Tessék? - kérdezek vissza halkan egyrészt, mert a fél arcom lezsibbadt, másrészről meg folyik a tanítás. Megforgatjai a szemeit, lehajol, a kezeibe veszi a labdát, majd egy laza mozdulattal homlokon dob vele. Felszisszenek, felháborodottan nézek az önelégülten vigyorgó parasztra.

- Útba. Vagy! - tagolja nekem gúnyosan, de mielőtt visszaszólhatnék valami cifrát, megfordul és visszakocog a terembe ahol már a haverjai várják, feltételezésem szerint.

- Bunkó! - puffogok az orrom alatt. Kimegyek a folyósóról mielőtt újabb labdával vágnak arcon. Ahogy vissza érek a terembe egy laza mozdulattal beülök a helyemre és irtó gyorsan, magamhoz képest, kezdem lefirkantani a táblára írottakat. Utálom ezt az órát!

♦Suli után♦

Megkönnyebbülten lépek ki az újjáépített iskola kapuján és veszem célirányosan hazafelé az irányt. Lila tincseim ide - oda repkednek, szerencsére a nap is kisütött így délutánra, viszont az eső nyomai meglehetősen komor hangulatot kölcsönöznek a látképnek. Lefordulok a sarkon viszont azzal a lendülettel a földre is esek.

- Nem tudsz arrébb ácsorogni baromarc?! - csattanok fel ahogy újra a sárba esve találom magam, de ahogy felpillantok a torkomra forr minden szitokszó. Egy fos színű szörnyeteg - ami inkább emlékeztet a hányásra - tekergőzik felettem, érthetetlen szavakat mantrázva, de mikor észre vesz, nyálas szája mosolyra húzódik.

- Egy lány. - nyögi ki már - már csodálkozva. Kiráz a hideg, pókjárásban hátrálni kezdek, de nedves csápjai maradásra bírnak.

- Ne szaladj, kincsem. Jó helyen vagy. - kezd el maga fele húzni. Felsikítok, körmeimmel remegve próbálok megkapaszkodni a sima betonon.

- Engedj el! - kiabálok félve, a kezemet felé irányítom, hogy bevessem az erőmet, de egy robbanás megakadályoz ezen tevékenységemben. Meglepetten sikkantok fel ahogy a gonosztevő szorítása enged. Erős kezek rántanak fel, majd húznak arrébb a meláktól.

- Megint te?! - cseng felháborodottan mellőlem egy ismerős hang. Ez a sors fintora...