Amikor alkalomadtán felszívta a fehér csíkot általában nem gondolt semmire közben. A drog elnyomta az elméjében szunnyadó szörnyeteget, akivel már a születése napjától kezdve küzdött. Szeretett volna hinni abban, hogy egyszer ő is élhet normális életet. Ám az apja gyorsan ráébresztette, hogy számukra nincs és soha nem is lesz olyan, hogy normális.

Bármennyire is szerette volna, képtelenségnek érezte, hogy bármi is változhat. Egyszer majdnem sikerült végeznie a Fejdelemmel. Pár másodperc választotta el, hogy az ezüsttőrt az apja szívébe mélyessze. A fegyver a kabátja belső zsebében pihent. Már-már szinte lélegzett és bizsergette Baltasar mellkasát.

Aztán meglátta Brynn kezében azt a piciny csöppséget. Megfogadta, hogy nem fog nagy feneket keríteni az új örökösnek, de... Amikor megpillantotta a keze lecsúszott a tőr markolatáról. Az apja halott szíve továbbra is ép maradt. Már amennyire az lehetett holtan.

A kisbaba olyan volt, mint egy átlagos kisgyermek. Annyi kivétellel, hogy a bőre olyan fehér volt, mint a frissen esett hó. Viszont volt pár tényező, amit Baltasar nem értett. 

A gyermek fülei kissé hegyesebbek voltak és amikor kinyitotta a szemeit azok nem vörösen néztek vissza rá, hanem feketén. A fiú egész szemgödre fekete volt. Olyan akár egy démoni lényé. Baltasar hátrébb lépett. Elhűlt arccal nézett az apjára, aki csak elégedetten mosolygott.

━ Mit műveltél vele? – kérdezte tőle Baltasar. A Fejdelem felnézett idősebb fiára.

━ Azt, amit tennem kellett. – felelte. – Megteremtettem a fajunk valaha élt legerősebb tagját, aki majd utat mutat nekünk!

Ez már több évtizede történt, de a férfi elméjében ugyanúgy élt ez az emlék, mintha csak aznap történt volna. Az apja olyasmit művelt, amit nem szabadott volna. Olyan dolog volt ez, ami ellent mondott minden törvénynek. Minden körnek és az egész világ körforgásának. Az apja egy szörnyeteget teremtett.

Valaki meglökte Baltasart, mire a férfi azonnal felkapta a fejét. Egy bárban üldögélt. Egyedül, ami egyre gyakrabban fordult elő vele, de nem zavarta. Ahogy tisztult a látása felismerte a mellette mosolyogva álldogáló férfit. Rövid, melírozott haja volt és kék fülbevaló csüngött a füleiben. A szemeit csak finoman kente ki, de jól állt neki a szolid smink. A testére egy feszülős sötétkék póló simult egy fekete bőrnadrággal társítva.

━ Egész furcsán festesz. - jegyezte meg vigyorogva Baltasar.

━ Te pedig még mindig nem tudsz rendesen bókolni. - forgatta szemeit Damen. - A süveg és köpeny pedig már amúgy is rég kiment a divatból!

A vámpír régóta először mosolyodott el őszintén és boldogan.

━ Mi miért csak évtizedekkel később találkozunk? – kérdezte a mágust nézve, aki leült mellé és felmutatva két ujját rendelt a csapostól két tequilát.

━ Talán azért, mert te szabadidődben azzal foglalkozol, hogy hogyan nyírd ki az apucidat. – rebegtette felé a pilláit a férfi. Baltasar felhorkantott.

━ Ki használja ezt a szót manapság?

━ Aki tényleg szereti az apját. – válaszolta Damen, miközben a kikapott ital egyikét és egy szelet citromot tolt a férfi felé. – Vagy az, aki egy jót akar dugni egy titokzatos idegennel. – tette hozzá felnézve a férfira.

Baltasar halott teste mindig életre kelt, ha a mágus felbukkant. Olyan dolog volt ez, amit sosem értett és nem különösebben akart sok figyelmet szentelni rá, hiszen nem lehetett az, aminek gondolta. Alapvetően sem tűnt kivitelezhetőnek, hogy Damen és ő...

A mágus lehajtotta az italt, majd beleharapott a citromba és felsóhajtott.

━ Gyere, táncoljunk! – kapta el Baltasar kezét és azonnal húzni kezdte a táncparkett felé. A vámpír nem bánta, hogy még csak hozzá sem tudott érni az italához. Nem mintha rá annyira hatott volna az alkohol.

Damen hátat fordított neki, amikor megálltak és a férfi mellkasának dőlve kezdte el rázni magát. Baltasar nem egyszer került már hasonló helyzetbe, de a mágussal mégis minden annyira másnak tűnt. A kezeit a fiatal férfi derekára csúsztatta és lassan mozgott mögötte. Damen teste teli volt élettel és úgy rázta magát, mint egy igazi táncos. A vámpírt megcsapta az erein keresztül dübörgő vérének ínycsiklandó illata. Egy pillanatra levegőt is elfelejtett venni. A fejében egy hang folyamatosan azt üvöltötte, hogy ENGEDD EL! Engedd el és tűnj el innen!

A férfi mindig hallgatott a megérzéseire, hiszen azok tartották őt ilyen sokáig életben. Na meg az a fárnya halhatatlanság! De ott, Damen mögött táncolva mégsem mozdult. Az ujjai erősebben szorították a mágus derekát. A szőke hajú nevetve rázta neki a fenekét Baltasar ágyékának, ami természetesen azonnal reagált is az érintésre.

━ Szóval ezt akarod? – morogta a mágus fülébe, ahogy előrébb hajolt. Finoman megnyalta a nyakát. – Azt akarod, hogy megint megdugjalak?

━ Talán. – felelte Damen. A vámpír feljebb csúsztatta a bal kezét és a tenyerét Damen mellkasának nyomta. Érezte az ujjai között dörömbölő szívverést. Nem egyszer képzelte el a rémálmaiban, hogy kiszakítja ezt a csodálatos szívet a mágus testéből és kiszívja belőle az összes vért. Baltasar bármennyire is igyekezett jót cselekedni, a szörnyeteg akkor is ott lakozott benne.

━ Ne csináld ezt! – mordult fel és közelebb húzta magához a szőke hajú testét, ami már úgy préselődött az ágyékához, hogy szinte a ruha sem állt már az útjukban. Damen felsóhajtott. A zene ott dübörgött körülöttük, Baltasar mégis hallott minden egyes kis neszt, amit a másik férfi kiadott magából.

━ Micsodát? – nyögött fel Damen.

Túl sok ember volt körülöttük, a vámpír mégis csak egyetlen szívre tudott akkor koncentrálni.

━ Ne játszadozz velem! – egyszerre volt figyelmeztetés és parancs.

━ Mert különben mi lesz? – kérdezte kuncogva Damen. Baltasar ujjai a férfi nyakára csúsztak. Először finoman szorította azt, ami a mágusnak is tetszett.

━ Nem viccelek, Damen! – ejtette ki a másik nevét és az ujjai már vészesen erősebben fogták a nyakát.

━ Ez... ez fáj! – mondta nyöszörögve. Baltasar elméje kizárta ezeket a szavakat. Damen szíve olyan finomnak tűnt... Úgy pezsgett a vére, hogy Baltasar örökké inni akart belőle.

Damen hirtelen felé fordult, amikor a vámpír túlságosan a gondolataiba merült. A szőke hajú férfi szemei elkerekedtek, az ajkai kissé elnyíltak. Baltasar akkor eszmélt fel, amikor a mágus a szájára tapasztotta a kezét és körbenézett. A vámpír azonnal megértette: A fogai előbújtak a szemei pedig ismét vörössé váltak.

Elhúzódott a mágustól és vissza sem nézve sietett ki a klubból. Több száz éve nem fordult elő vele ilyesmi. Amikor még ifjú volt és balga nem tudta irányítani az erejét. De azóta eltelt sok-sok évtized és mindig tartani tudta magát. Ám ez a tartás úgy tűnt, hogy alább hagyott, ha a mágus megjelent az életében.

Kirontott a klubból és egy sikátorba húzódva elkapott egy macskát. Kiitta belőle az összes vért. A macska halott tetemét egy kuka mellé hajította és lehunyt szemekkel vetette a hátát a sikátor oldalának. Mélyeket lélegzett és próbált nem arra gondolni, hogy ő majdnem... Majdnem megölte Dament odabent, mindenki szeme láttára.

Szinte azonnal megérezte a jelenlétét, amikor kinyitotta a szemeit. Damen csendesen lépett felé. A vállain már egy kardigán volt és aggódva figyelte a vámpírt, akinek valószínűleg nem csak a szája volt tiszta vér, de a pólójára is került egy adag.

━ Ne gyere közelebb! – szólt rá a mágusra.

━ Hadd segítsek! – mondta Damen, mire Baltasar csak felhorkantott.

━ Ezen senki nem tud. – válaszolta komoran. – És nem kell szépíteni a dolgot, örök életemben egy szörnyeteg voltam...

Damen lassan lépkedett felé és Baltasar már csak arra eszmélt fel, amikor a másik érfi megállt előtte és a szemeibe nézett.

━ Megmentetted az életemet. – kezdett bele Damen. – Megmentettél odaát egy csomó életet a háború alatt és sosem bántasz ártatlanokat. – még egy lépést mozdult előre. Baltasar nem mert megmoccanni. – Szembe szálltál volna apáddal, csak hogy az emberek szabadon élhessenek. – nyújtotta ki a jobb kezét a mágus és bár a vámpír nem akarta, de hagyta, hogy a tenyerét az arcára simítsa. – Egy szörnyeteg az ellenkezőjét csinálta volna mindennek. – beszélt tovább Damen. – Tudom, hogy nehéz, Baltasar! – hajolt közelebb a vámpírhoz. – Szenvedsz és éhes vagy... - döntötte oldalra a nyakát Damen. – Hagyd, hogy segítsek! – simította a szabad kezét a nyakára.

━ Nem tehetem. – küzdött a szavakkal a vámpír. – Ha most elkezdem, nem biztos, hogy le tudok állni.

A mágus halványan elmosolyodott.

━ Azt hiszem van már gyakorlatom abban, hogyan szedjelek le magamról! – válaszolta könnyedén. – Gyerünk! Mire vársz, meghívóra? – csúsztatta a kezét a vámpír tarkójára majd maga felé húzta. – Már amúgy is kezd zsibbadni a nyakam ebben a szögben!

Baltasar soha nem érzett még akkora hálát senki iránt, mint akkor. Óvatosan hajolt Damen nyakához és annál is finomabban mélyesztette a bőrébe a fogait. A kezeivel megfogta a férfi testét, amikor annak lábai kissé megrogytak és jóleső sóhajt hagyta el a száját.

━ El ne merj most már hagyni, te mihaszna vámpír! – szólalt meg rekedten Damen, Baltasar pedig tudta.

Tudta, hogy a mágus és közte működhet ez a dolog. Talán... mert Baltasar akkor már azt is tudta, hogy mi ez pontosan.

Szerelem. Egy hamvában halt szerelem.