Tisztában volt vele, hogy mi fog történni miután belép azon az ajtón. Pusztán csak az lepte meg, hogy a férfi kertelés nélkül esett neki.

Olyan mély és vad csókokat váltottak, hogy Damennek ideje sem volt felfogni, hogy mi is történik vele pontosan. A férfi fölé kerekedett és a szőke hajút elfogta a csábítás.

Veszélyes játék volt ez, tudva, hogy bármikor rábukkanhatnak. Ám ebben a férfiban volt valami egészen... vonzó lehetőség.

Damen sok férfival és nővel volt már az élete során, de a férfiak többsége mágus volt, mint ő. A civilek nem kedvelték ezt a fajta élvezetet. Megvetették és bántották az olyanokat, akik nem a társadalom által elfogadott norma szerint éltek.

A mágusok között persze gyakori volt, hogy férfi férfival szeretkezett. Semmi természetelleneset nem tartottak ebben.
Természetesen a többes élvezeteket sem vetették meg, hanem előszeretettel rendeztek olyasfajta orgiákat, ahol kényük-kedvük szerint élvezkedhettek. S akadt olyan eset is, amikor egy mágust más körből csábított el valaki.

Öt kör létezett a világon:

Az embereké. (Bár nekik fogalmuk sem volt a többi kör létezéséről, mégis külön számították őket.)

A mágusoké.

A mitikus lényeké. (Amilyenek a tündérek, a sellők, a manók és egyéb varázslények voltak.)

A vérfarkasoké.

És a vámpíroké.

A mágusok feleltek azért, hogy rendre parancsolják a köröket. A feladatuk az emberek védelme volt és az életük irányítása a jövő felé, amit a sors elrendeltett nekik. Mindez persze az egyszerű halandók számára örök titok maradt. A mágusok voltak a leghatalmasabbak, s minden kör behódolt nekik. Vagyis csak egykoron.

━ Uram! – sóhajtott fel Damen, amikor a férfi szinte letépte róla a ruháit. Nem tétlenkedett. A szőke hajú még sosem látott ilyen állati vadságot egy emberi lényben sem. Talán csak az ital tette. Vagy meglehet, hogy valami egészen más...

━ Shh, kicsi barátom! – susogta a férfi mosolyogva, miközben az orrával cirógatta Damen arcát. – Olyan finom illatod van... - haladt lejjebb az ajkaival.

A szőke hajú férfi annyira belemerült a másik érintésébe, hogy csak egy gyenge sóhajra futotta válaszként. Fel sem mérte a szobát, pedig elég szűkös volt. Ahogy a férfi a kezei között tartotta és elkezdte a nyakát nyalogatni, Damen hasa bizsergett. A teste nagyon is vágyott erre, de az elméjében mintha megszólalt volna a vészcsengő.

Szemeivel tovább kémlelte a szobát. Sok gyertya volt odabent. Leginkább az ágy mellett és előtt lévő asztalokon. De ahogy a férfi fogai végigkarcolták a nyakát, és Damen meglátta a velük szemben álló tükröt, melyben csak magát látta, s a partnere tükörképét nem, a keze azonnal mozdult.

━ Relinquere! – kiáltotta.

A férfi teste azonnal a falnak csapódott. Amaz pedig csak hangos nevetésben tört ki.
Ajkain mosoly ült, ahogy a szeme a csokoládéból vérszínűvé formálódott.

Hát nem képzelődött! – gondolta magában Damen.

━ Nem is rossz egy magadfajtától. – jegyezte meg a férfi, miközben Damen még mindig rászegezte a kezét, de valahogy... A férfi eltűnt. – De kevés. – szólalt meg a szőke hajú mögött, aki már némán majdnem kivetett egy következő igét, ám mindhiába. A férfi játszadozott vele.

━ Ostende te! – mormolta következő igéjét, de csak halk kacaj visszhangzott a szobában.

━ Kevés. – ismételte a férfi.

━ Mit akar tőlem? – kérdezte Damen, miután nehezen, de csillapítani tudta a szívverését.

━ Csak kíváncsi voltam. – tűnt fel újra a vámpír, Damen pedig ahogy felemelte volna a kezét, a férfi elkapta. – Én nem foglak bántani, mágus. De csak akkor, ha te sem próbálsz meg kárt tenni bennem! – döntötte oldalra a fejét egy huncut mosoly kíséretében. – Bár nem mintha eddig sikerült volna ezt elérned. – gúnyolódott.

A vámpír szemei vörösen lángoltak, viszont Damen legnagyobb meglepettségére tényleg nem ült bennük más, csak kíváncsiság. Először azt hitte ez egy hipnózisa. Most már értette, hogy odalent miért nem figyeltek rájuk az emberek. A vámpírok könnyedén képesek voltak manipulálni dolgokat. Leginkább az elmét. Igaz, a mágusok között is akadt, aki képes volt ilyesmire, viszont az ritka volt. És azokban az időkben... Szinte már senki sem maradt, aki erre alkalmas lehetett volna.

━ Nem bízhatok magában! – szólalt meg, ám ezeket a szavakat inkább csak önmagának intézte. – Maga és a köre végeztek a társaimmal...

Damen nem értette miért, de a szemei égtek az emlékektől.

Nem egy istenverte vámpír előtt kellene elsírnia magát a rohadt életbe!

━ Én nem voltam ott, amikor ez történt. – érvelt a férfi és elengedte a mágust, aki azonnal elhúzta a kezét.

━ Mit akar tőlem? – ismételte magát Damen, de nem nézett a férfire, csak próbált minél messzebb kerülni tőle. Akkor már tudta, hogy ostoba ötlet volt feljönnie.

Bármikor itt lehetnek érte. Ez a Mr. Redbrook, vagy bármi is legyen a neve, már biztosan értesítette a társait, hogy megvan, akit keresnek. És ha eljönnek... Damen nem éri meg a holnapot és már semmilyen napot sem.

━ Mitől tartasz ennyire? – ráncolta széles szemöldökét a férfi. – Ha bántani akarnálak, már megtettem volna, nem? – lépett közelebb, de a szőke hajú hátrált. Háta az ajtónak nyomódott. Nem volt hova tovább. Csak kifelé. Ám az túl kockázatos lépés lett volna. Egyelőre.

━ Tudom, hogy kínozni akarnak. – nézett fel dacosan Damen. – Hisz ezt teszik a fajtámmal, nem igaz? – szegezte neki dühösen a kérdést.

A vámpír ajkai halványan elnyíltak egymástól és továbbra is úgy tett, mintha nem akarná megtámadni Dament. A mágus nem értette, hogy miért nem. Viszont nem akarta megvárni, hogy kiderítse, mikor fogja.

Éppen rászorított a kilincsre és már ment is volna kifelé, amikor a férfi elkapta a kezét és a szájára tapasztva a tenyerét visszahúzta, majd a lábával csapta be az ajtót. Damen már azon volt, hogy kiszabaduljon a férfi markából, amikor az lecsiccsentette.

Mint egy gyereket! Ez már több a soknál!

Aztán meghallotta odakint a hangokat:

━ Érzem az illatát, Brynn! – hallatszott egy férfihang.

━ Itt kell lennie... - szólalt meg egy női hang. – Ő az egyik utolsó, Silvar. Meg kell találnunk, vagy a Fejedelem...

━ Azt mondta, kerüljön bármibe! – válaszolta a férfi. – Nos, ez eltarthat akkor egy darabig. A társai eddig még nem csicseregtek úgy, mint a madarak, de előbb-utóbb fognak!

━ Ajánlom, hogy így legyen! – sziszegte a nő, majd a léptek és a hangok lassan elhaltak odakint a folyosón.

A vámpír elengedte Dament. A mágus zakatoló szívvel próbálta felfogni a beszélgetést és azt, hogy a férfi miért segített neki. Kavargó gondolatokkal és remegve ült le az ágy végére.

━ Végem van. – túrt bele hosszú, szőke hajába és már tényleg a sírás kerülgette.

━ Miért keresnek téged? – kérdezte tőle a férfi a hangja pedig olyan furcsán nyugodt volt. Mintha nem tudná!

━ Hát tényleg nem tudja? – nézett fel rá Damen, de a vámpír vörös szemeiben továbbra is csak kíváncsiság ült. A mágus felsóhajtott. – Hallhatta. Én vagyok az egyik utolsó életeben maradt mágus tanítvány. A többieket megölték, vagy elfogták... Senki sem tudja pontosan. Amikor megtámadták a Szentélyt, mindenki menekült, aki csak tudott. Páran valószínűleg még bujkálnak, mint én, de már nem maradt ki megváltást hozzon számunkra. A vámpírfejedelem pedig romba fogja dönteni a világot, miután elég erős lesz hozzá. – sóhajtott fel gondterhelten és fogalma sem volt arról, hogy miért beszélt ilyesmiről ennek a vérszívónak.

Talán azért, mert tudta, hogy már nincs több vesztenivalója.