és ladies and gentlemen(And non Bionary pals); BRIAN 🤩❤️YES, HIS NAME IS BRIAN
⚠️UNEDITED⚠️

Loki természetesen egy pillanatra lefagyott.

- Velem nem beszélhet így egy midgardi!

- Loki...- sóhajtottam egy hatalmasat. - Ha most azonnal nem fogod be, esküszöm, hogy megfogom ezt a tollat...-emeltem fel az említett eszközt- És felnyársallak vele!

Ő rápillantott a kezemben lévő tárgyra, majd félig felhúzott szemöldökkel rám, végül elnevette magát. A nevetéséből ömlött a gúny.

- Mi olyan vicces? - meredtem rá. - Ha nem mondod meg, esküszöm az égre, hogy álmodban megkereslek, és a torkodba szúrom a villámat. Kit is érdekelne, ha meghalnál? Eggyel kevesebb hülye, gúnyos genny a világon... Mekkora veszteség! - viszonoztam az undok viselkedést. Szerintem nem erre a válaszra számított, ugyanis abba hagyta azt a hülye nevetését. Majd vészjóslóan közelíteni kezdett felém.

- Na ide figyelj... Ha még egyszer így mersz egy herceggel beszélni...- azonban nem tudta befejezni a mondatot, mert hangos ugatás keltett fel mindenkit. - Mi ez?

- Ez a te kutyád? - egy pillanatra félretettem az ellenségeskedést. Ez még őt is meglepte... igen, engem is, hogy mennyire gyorsan megváltoztattam a hangnemem és arckifejezésemet... mondjuk úgy, hogy megtanultam már kezelni a hasonló helyzeteket.

- Nekem nincs kutyám. - hallottam tompán, ugyanis az emlékek újra előtörtek belőlem, és minthogyha a külvilág eltompult volna, pontosan azt éreztem.

A feketeséget láttam csak. Tudjátok, olyan, mint a Stranger Things-ben. Amikor minden fekete, csak egy kis folyadék van a padló helyén és csak én látszódom... Úgy láttam magam, mintha külső szemlélő lennék.

A kocsi ég. Miért nem égtem tovább benne? Miért tűntem el? Mi történt? Talán most kideríthetem.

Közelebb léptem az az autóhoz, és megláttam a szüleim megcsonkított holttestét, amitől összerándultam és könnyek gyűltek a szemembe. Lenéztem, és próbáltam valami vidámra gondolni. Láttam a testvéreimet, ahogy a félelem még mindig az arcukra van festve, de már a szemük a semmibe mered. Hozzájuk akartam érni, le akartam csukni a szemüket, még utoljára megérinteni a sima bőrüket, tényleg, de féltem, hogy akkor semmivé foszlanak, akkor pedig soha nem tudom meg valószínűleg, hogy mi történt velem. Azt pedig semmiféleképpen nem hagyhattam.

Visszafojtott könnyekkel néztem tovább. Egyszerre, hallottam a kutyám vonyítását. Életben volt még. Aztán nagyon gyorsan történtek az események. Annyira gyorsan, hogyha behunytam volna a szemem, lemaradok róla.

A következő pillanatban már nem a kocsinál voltam, hanem egy hatalmas palota előtt, ami arany volt és csöpögött szinte a mérhetetlen giccstől. A fű sem volt különb. Annyira zöld volt, hogy szinte vakított. A kutyám elrohant, nem mertem megmozdulni arról a helyről, ahol álltam, nehogy eltűnjön.

Nem vettem észre, hogy mögöttem egy férfiú érdeklődve közelít eszméletlen testemhez. Átsétált rajtam, mivel én fizikailag nem is vagyok itt, ez csak egy emlék. Akkor is megijesztett, mivelhogy legkevésbé sem számítottam rá. Hirtelen mintha átváltozott volna, a fekete hajában mint egy páncél sisak volt, ami szintúgy aranyban pompázott.

Mikor meglátta, milyen förtelmesen –és nem mellesleg égetten– fekszem ott, feszült testtartása elernyedt nagyjából. És én pont ezt a pillanatot választottam arra, hogy ébredezzek, mire összerándult és mikor kinyitottam a szemem, lesújtott a fejemre egy jó nagyot.

~~~~~~~TIME SKIP~~~~~~~

Hirtelen kinyitottam a szemem, és az ágyamban feküdtem ismét. Mármint a palotában. Izzadtam, és a rengeteg információ és kép a családomról, a balesetről és az autóról beleégett az agyamba. Annyira, hogy úgy éreztem, hogy fel fog robbanni. Nem gondolkoztam, csak vettem egy nagy, meleg kabátot, vagy akármi is volt az és kirohantam a szobámból. A lépteim a cipőm és a nagy tér miatt visszhangoztak. Meg sem álltam, amíg nem voltam kint a szabadban. Addig futottam, amíg teljesen ki nem fulladtam és leültem egy fa alá.

Nem tudom, mennyi idő telt el. Talán húsz perc, egy óra, esetleg több is. Egyetlen dologra koncentráltam. Mi volt ez? Álom? Emlék? Jóslat?

Annyira elmerültem a saját gondolataimban, hogy észre sem vettem, hogy valaki mögöttem van. Csak hallgattam a víz csobogását és próbáltam feldolgozni, hogy mi történt. A kutyám... Brian! Hallottam! Életben van! Akkor mégsem veszítettem még el mindenkit.

- Khm...- köszörülte meg a torkát egy hang mögöttem, mire egy összerezzenéssel visszatértem a valóságba. Hátranéztem, és majdnem elsírtam magam...

———————

TUDOM, TUDOM! KÉSTEM! ANYWAY LOVES HOGY TETSZETT? Kicsit szívatlak titeket hehe. Byeee ❤️❤️