Szemeimből záporozni kezdenek a könnyek a boldogságtól. Nem tudom mikor és hogyan került ide ez a csokor, ha bár a hogyanra elég erős a tippem. Keonhee. Megtörlöm szemeimet majd kicsit nagyobb életkedvvel megyek vissza Kedvesem kedvenc virágához. Lejátszómat előveszem, majd egy hatalmas sóhaj után indítom el a zenét. 

A kis virágnál térdelve csak remélni tudom, hogy Woong megtalálta a csokromat. Búcsúajándékként szánom neki. Woong tudd, hogy ma Rád gondolok. Minden gondolatom a Tiéd. Hiába tudom, hogy a mi történetünk innentől kezdve üres lesz, én még is reménykedem. Harcolj Te, ha már én nem voltam rá képes. 

A szél gyengén ugyan de feltámad, ezzel együtt pedig mintha egy halk, ismeretlen dallamot hallanék. Bármerre fordítom fejem nem tudom beazonosítani. A virágra nézek, ebben a pillanatban pedig meghallom Kedvesem énekét. Tudom, hogy itt van. Szívembe mar a fájdalom ismét ahogy egyre jobban tisztul ki hangja. Gyönyörű. 

A dalból tisztán hallom minden fájdalmát és szomorúságát, ugyanakkor az összes csodás emlékünk eszembe jut róla. Minden egyes perc. Ahogy énekel, egyre jobban csak azt érzem, hogy szétszakít belülről. Nem tudok már rendesen gondolkodni. Mindenhonnan hallom a hangokat, legfőképp a virágból. Hülyeség, de így van.

Szeretném látni. Érezni, fizikailag magam mellett tudni. Borzasztóan fáj, összeszorul a szívem. Akaratlanul nyúlok a virág felé, mintha azzal, hogy kitépem a földből minden gondom megoldódna. Fülemet amennyire tudom befogom, de addig egy cseppet sem enyhül a fojtogató érzés ameddig meg nem érintem az apró növényt. 

A következő pillanatban mintha megállna az idő, abbamarad a zene, az ének. A sárga kis csoda szirmai mintha selyemből lennének mégis égetik bőrömet én pedig nem tudom, hogy megőrültem-e amikor látom kezemet lassan, centiről centire eltűnni. 

- Gyere vissza hozzám, Kedvesem.

2020. 09. 17.