Karácsony van. Pontosabban karácsony este. A nap lemenőben, én pedig kezemben a zenelejátszómmal és a tegnap esti papírlappal sétálok a tenger felé. Tavaly nyáron Keonhee születésnapjára elültettem kedvenc sárga virágát fent a magaslaton. Oda igyekszem. 

Mesélte, hogy ha szomorú, a virág mellé ül le és a tengert nézve próbál megoldásokat találni, felvidulni. Ezért gondolom, hogy ma is ott lesz. A remény hal meg utoljára, nem igaz? Bennem még sok van. Ajkaim apró mosolyra húzódnak ahogy meglátom az ismerős dombokat, kicsivel később pedig a szirtet, ahol a kis virág van. 

Lassan sétálok közelebb, a szél pedig erősebben kezd fújni. Megállok az apró kis növény mellett és várok. Várom, hogy a nap eltűnjön a horizonton. Csodálatos látvány. A szél kivételesen nem csípős hidegként csapja meg bőrömet. Szinte érzem benne Keonhee meleg ölelését és nagy, puha kezeit mellkasom körül. Összeszorul a szívem. 

Woong. Szívem darabokra törik mikor a szirtre kisétálva szemeim a virágra tévednek. Eszembe jut minden. Minden emlék, minden egyes apró érintés, nevetés. Letérdelek a kis növény elé és a naplementében gyönyörködöm. Mennyire csodálatos pillanatok voltak azok, amiket közösen töltöttünk el itt a tengernél. Sosem cserélném el az emlékeket.  

Kezemben egy kisebb csokrot tartok fehér és piros virágokból. Woongnak hoztam. Ismerem az idősíkokat, így percek múlva felállok és lesietek a partra, a hullámok mellé. Már csak három perc.  Sosem említettem Neki ezeket a fél perces egybeeséseket, hiszen akkor csak nehezebb lett volna. Minden nap, mikor a nap utolsó sugara is eltűnik a horizonton fél percre a két világ egybenyílik. Én pedig pontosan ezt fogom kihasználni a mai napon. 

Tekintetemet le sem veszem a napról. Annyira gyönyörű. Keonhee, remélem te is látod. Remélem, hogy velem nézed. Remélem, hogy a dalom eljut majd hozzád és hallani fogod. 

Szemeim a tengerre tévednek ahogy a nap sugarai a horizont alá buknak és már csak a sárgás fény világítja meg az égalját. Gyönyörű. Mint Te. Megcsodálom a hatalmas kékséget aranysárga homokpartjával együtt. Mennyire jó volt együtt sétálni a homokban, egymás kezét fogva, nevetve. 

Gondolataim börtönéből egy apró villanás ránt ki. Meglepetten nézek az aranybarna, szemcsés homokpartra ami eddig biztos, hogy üres volt. Most azonban egy parányi, ilyen messziről behatárolhatatlan tárgy szakítja meg a folytonosságát. Kíváncsiságom úrrá lesz rajtam ezért lábaimat mozgásra bírva szinte már futok le a vízhez. Közelebb érve pedig sikerül felismernem egy virágcsokrot fehér és piros virágokból. A kedvenceimből. 

2020. 09. 13.