Tudod, Keonhee. Akkor, három éve értettem meg, hogyan is működik a világ.

Az elején ugyan nehéz volt. Minden egyes szavad tündérmesének tűnt, különösen akkor, amikor már hetek óta nem láttalak. Egyik este azonban ahogy a fülke mellett haladtam el, megcsörrent a telefon. Megijedtem. Rajtam kívül viszont senki sem volt az utcán, ezért nagy levegőt véve beléptem, és felvettem. 

- Azt hittem már sosem veszed fel. - hallom meg azt a hangot, amit már hetek óta keresek. 

- Keonhee? Mégis hol a fenében vagy? És hogyan.. miért telefonálsz? 

- Naa, nyugalom Woongie. Mindent a maga idejében. - kuncog a vonal másik végén, majd ismét mesélni kezd. Újabb dolgokat mond el a világról, a fülkékről és minden harmadik hónap tizenhetedik napjáról. Én pedig egyre jobban szeretek bele a nevetésébe, hangjába és aranyos mosolyába ahogy a hónapok telnek.  

Kedvesem. Boldog vagyok. Boldog vagyok, hogy ismerhetlek. Ez a dal pedig kettőnkről szól. Minden nap gondolni fogok rád. Ha kell, minden nap kimegyek majd a tengerhez és eléneklem Neked, hogy emlékeztessen az együtt töltött időkre. Azokra az estékre minden harmadik hónap tizenhetedik napján. 

Ha bár nem láthatlak, a jelenléted mindig érzem. Most is. Biztos vagyok benne, hogy itt állsz mellettem. Meleg tenyered a vállamon pihen és nézed, mit írok. Megnyugtatlak, hallani is fogod. Kérlek várj még egy kicsit. 

Emlékeinket sűrítem a sorok közé, jókat, rosszakat egyaránt. Annyi mindent szeretnék elmondani Neked. Még közel sem ismertük egymást eléggé. De ezért is írom ezt a dalt. Keonhee, tiszteletben tartom a döntésed. Kérlek, tisztelj meg azzal, hogy holnap ott leszel a tengernél. Remélem, hogy ott leszel. Hiszen már csak reménykedni tudok, nem igaz? El fogok menni, és eléneklem Neki ezeket a sorokat. Ha ott lesz, válaszol. 

Gondolataim megint összekuszálódnak, tollamat leteszem és inkább ágyamba dőlök. Nem tagadom fáj, hogy feladta. De megértem, egy idő után könnyebb lesz mindkettőnknek. 

2020. 09. 11.