Ronald olyan erősen szorongatta a csuklómat, mintha el akarná törni. És hiába próbáltam kirántani a kezemet szorításából, egyszerűen meg sem mozdult.
Hogy lehet ennyire erős?!
Úgy rángatott végig a hosszú folyosókon, mint egy hisztis gyermeket. Semmi tapintat sincs benne?
-Azonnal engedjen el! Mégis mit akar tőlem?!- rivalltam rá minden bátorságomat összeszedve, mire Ronald hirtelen megállt.
-Itt jó lesz.- mondta halkan, majd elengedett és felém fordult. A fehér bőrömön megmaradtak az ujja nyomai, de ez foglalkoztatott a legkevésbé.
-Figyelj {neved}, el kell innen tűnnöd!- csattant fel hevesen, közben egyenesen a szemembe nézett és felém kezdett közeledni. Ösztönösen hátráltam egészen addig, ameddig a hátam teljesen fel nem simult a hideg falra.
-E-ezt meg hogy érti?- a hangom megremegett, amikor a férfi mindkét kezét a fejem mellé, a falra tette és olyan közel hajolt az arcomhoz, hogy szinte már az ajkaimba beszélt. Ezzel engem ismét csapdába ejtve. Egyszerre reszkettem a félelemtől és járta át testemet az adrenalin.
-Ezen a hajón hamarosan rengetegen fognak meghalni. És neked nem kéne itt lenned...- a mondata végét szinte már a nyakamba suttogta, szőke tincsei az arcomat csiklandozták.
-Mégis miről beszél? És miért kéne hinnem magának? Hiszen a legutóbb még bántani akart.- sziszegtem, közben kezeimet a mellkasára tettem és igyekeztem eltolni magamtól. Egy szavát sem értettem és úgy éreztem, csak szórakozik velem. Jól tudom, hogy a lelkemet akarja... de akkor mire jó ez neki?

Ronald szavaim hallatán enyhén döbbenet arccal eltávolodott tőlem, közben kezeit a vállamra helyezte. Én pedig határozottan a szemébe néztem és peckesen kihúztam magam. Az eddigi félelmem tőle egyszeriben elszállt, hisz pont Ő próbálja a 'megmentőm' szerepét játszani, amikor néhány hónapja még 'rám vadászott'... Komédia az egész..
Viszont a következő pillanatban apró résre nyílt ajkai rögvest széles vigyorra húzódtak.
-Most megleptél kismadárka, bátrabb vagy, mint hittem... de kettőnk között szólva én sem tartom helyesnek a megölésedet.-
-Ugyan már, ne szórakozzon ve...- de nem hagyta, hogy befejezzem a mondatomat, mivel öklével a fejem mellé a falba csapott, amitől akaratlanul is összerezzentem.
-Csak hallgass meg! Tudom, hogy nem kéne ezt tennem és hogy a célpontom vagy... de régóta figyellek. És tudom, hogy nem vagy rossz... Szóval egyedül a te döntésed, hogy hiszel -e nekem, de én most tényleg csak segíteni akarok!- ezt annyira őszintén és egyenesen a szemembe mondta, hogy sikerült teljesen összezavarnia. A lelkem mélyén rettegtem tőle, tudtam, hogy veszélyes... de egy hang a fejemben azt súgta, hogy bízhatok benne.
Az eszemre vagy pedig a megérzésemre kellene hallgatnom?

De mély gondolataimból egy ismerős hang rázott ki.
-Megtudhatnám, hogy mit akar a jegyesemtől?- lépett mellénk Lord Edward, közben komor tekintettel megragadta a Halálisten engem szorongató karját. Nekem pedig egy hatalmas kő esett le a szívemről, úgy éreztem sikerült megmenekülnöm. Ronald szemei nagyra tágultak a szavai hallatán, majd ismét elvigyorodott.
-Á, értem már.-
-Szóval levenné róla a mocskos kezét?!- morogta a szőkeség összeszorított fogakkal és előreugró állkapoccsal. Még én magam is elcsodálkoztam, eddig sosem láttam ilyen félelmetesnek Edwardot.
-Nyugalom haver, félreérted.- nevette gyermeki ártatlansággal a Halálisten, mialatt végig kihívóan nézett jegyesemre, aki határozottan állta a szemkontaktust. Olyanok voltak, mint két kakas.

De beszélgetésünket hirtelen sikoltozások és fájdalmas üvöltések zavarták meg. Riadtan a hang irányába pillantottam, mikor valami furcsa lény lépett elő az egyik folyosóról. Határozottan embernek tűnt az a valami, aminek elszürkült bőrét varratok éktelenítették és szakadt ruháját vér borította. Ingatag léptekkel, krákogva közeledett felénk. Olyan volt, akár egy élőhalott.
Bennem még a vér is megfagyott és ahogy a szörnyeteg egyre közeledett felénk, a testemet apránként minden erő elhagyta. A félelem teljesen ledermesztett és kikapcsolta az agyamat. Képtelen voltam bármire is gondolni, mindössze tehetetlenül figyeltem magam elé. De az az egy mögött még egy megjelent, majd három...
-Kedvesem maradj mögöttem!- Edward viszont nem tétovázott, azonnal elém lépett, előrántotta az oldalán díszelgő kardot és a szörnyeknek rontott. A lovagias bátorsága teljesen meghökkentett, hogy a védelmemre kelve így annak a valaminek szaladt... De hiába szúrta át a szívét, a lény nem akart elpusztulni.
Egyre jobban eluralkodott rajtam a pánik. Edwardot is megdöbbentette, hogy halhatatlannak bizonyulnak.

Ezalatt Ronald megragadta a kezemet és elszaladt velem az ellenkező irányba. De azért még Edwardnak visszakiáltott.
-Csak a fejük elpusztításával végezhetsz velük. Én addig biztonságba helyezem {neved}-et!-
Amikor visszanéztem kedvesemre, ő először meglepődve nézett utánunk, majd biztatóan bólintott egyet felém.
-Rendben, de ne essék bántódása, különben velem gyűlik meg a bajod! Mindjárt utánatok megyek!-
-Edward, inkább keresd meg Lizzyt! Neki nagyobb szüksége van most rád... Ronald pedig elég erős ahhoz, hogy meg tudjon védeni!- kiáltottam utána, de még mielőtt láthattam volna az arcát, már be is fordultunk az egyik folyosóba.
-Kérlek vigyázz magadra kedvesem!- kiáltottam komor tekintettel, azt remélve, hogy még meghallotta. Teljes szívemből azt kívántam, hogy ne essék bántódása. A sokk pedig annyira eluralkodott rajtam, hogy gondolkodás nélkül Ronaldra bíztam magamat.

Kicsivel később még mindig a végtelen folyosókon szaladtunk, de még mindig nem tudtam felfogni mindazt, ami az utóbbi percekben történt.
-Szóval erősnek tartasz?- nézett rám Ronald egy kaján vigyorral. Ez a pimasz megjegyzése pedig elég volt ahhoz, hogy észhez térítsen. De mikor szóra nyitottam volna a számat, a hajó hirtelen egy óriásit rázkódott, mintha valaminek nekiütközött volna. Egy fülsértően éles hang mellett csak annyit sikerült realizálnom, hogy a talaj kiszaladt a lábam alól és egy hihetetlenül erős lökést éreztem, ami a testemet egy szempillantás alatt a falnak vágta. Csakhogy nem is fájt annyira, mint hittem... Mikor a hajó lassan egyenesbe állt és a talaj sem remegett alattunk, lassan kinyitottam a szemeimet és a kaszás karjaiban találtam magamat. A földön rajta feküdtem, ő pedig erősen magához szorított. Mikor a fejemet felemeltem a mellkasából rögtön kezeim közé vettem az arcát.
-Ronald! Ronald nyissa ki a szemét!- kiáltottam kétségbeesetten, majd fülemet a szívére helyeztem hogy meghallgathassam a szívverését. Szerencsére dobogott, még élt... Azt követően lejátszódott előttem, ahogyan a becsapódáskor elveszítsük a kontrolt a testünk felett és a fal felé dőlök, de Ronald nyomban a karjaiba zár és a vállával csapódunk a falnak, amitől ő fájdalmasan felmordul. Majd a földre lökött minket a nyomás, de a férfi továbbra is erősen magához szorított és a hátával vágódtunk a talajnak...

A szemeim könnybe lábadtak, ahogyan a szíve dobogását hallgattam, mikor hirtelen egy hatalmas kezet éreztem a hátamon és derekamon.
-Azt reméltem, hogy először az ágyadban ültethetlek így a csípőmre...- hallottam meg erőtlen hangját, majd mikor felpillantottam a mellkasából megláttam perverz mosolyát.
-Örülök, hogy jól van...- mondtam cinikusan és az ajkaimat összepréselve igyekeztem megállni, hogy ne szóljak vissza a megjegyzésére. Közben egy merev mozdulattal leszálltam róla és a térdemre ültem. Ronald fájlalóan dörzsölte a fejét és nehézkesen felült.
-Argh, basszus... ez azért nem esett jól...- morogta az orra alatt, én pedig csak most vettem észre, hogy a szőke haját befogta a vére vöröses színe.
-Úristen, ön vérzik!- csattantam fel és gondolkozás nélkül felnyomtam magam hozzá, hogy óvatosan megérinthessem a fejét. Észre sem vettem, de az egyik kezemet a széles vállára tettem, a másikat pedig a tarkójára, hogy közelebbről megnézhessem a sebét. A férfi ledermedt és csak meglepetten nézte, amit csinálok.
-Te jó ég, ez szörnyű! Meg is hallhatott volna...- mondtam aggodalmas tekintettel, mikor Ronald halkan elnevette magát és megcirógatta az arcomat.
-Nagyon édes vagy {neved}, de engem ennyi nem ölhet meg. Köszönöm, hogy aggódsz értem.- mire észbe kaptam, Ronald egy puszit nyomott az arcomra és végigsimított a hátamon.
Ijedtemben lángvörös arccal eltávolodtam tőle és csak meglepetten néztem rá.
-De most mennünk kell, úgy tűnik valaminek nekiütköztünk. Ráadásul kifutunk az időből.- mondta komoly hangon, azt követően lassan felállt és felém nyújtotta a jobb kezét, hogy felsegítsen.
-Indulhatunk Hölgyem?-