Monaco.

Mindenkinek egyből a fényűző élet, a drága autók és a kaszinók világa jut eszébe. A miniállam tagadhatatlanul a gazdag üzletemberek, hírességek játszótere. Titkon mindenki vágyik egyszer ebbe a világba.

Nekünk a nővéremmel, Oanával ez megadatott. Olaszországban születtünk, azon belül is Ventimiglia csodálatos városában. Szüleink egy jól menő étterem tulajdonosai voltak Oana születése előtt is. Életük végéig szenvedélyesen dolgoztak. Hiába volt meg mindenük, felvehettek volna minden munkakörre valakit, aki elvégzi a feladatokat, de anyukám pincéri feladatokat, apukám pedig az összes üzleti dolgokat végezték. Gyerekkorunkban mi is sokszor segítséget nyújtottunk nekik. Szerettük, hiszen ilyenkor együtt volt a család. Számtalan szülinap és megannyi esemény is köthető a kis étteremhez.

Négy éve viszont minden megváltozott. Huszonötödik házassági évfordulóra megajándékoztuk őket egy görög utazással. Nem gondoltunk semmi rosszra, inkább kiélveztük, hogy ketten vagyunk az egész házban és négy napon keresztül buliztunk, miközben a szüleink Európa túloldalán az életüket vesztették. Éppen a reptérre tartottak és hazafele indultak volna hozzánk, mikor egy autó hatalmas balesetet okozott. Anyu és apu rosszkor voltak rossz helyen és a baj megtörtént. A telefonhívás pedig teljesen lesújtott minket. Nem is csoda, hiszen bármit megtettünk volna értük, az életünknél is jobban szerettük őket. Egy kicsit magunkat is okoltuk a kialakult helyzetért. Egyetlen pozitívuma talán az volt, hogy ott voltunk egymásnak. Ha Oana nincs mellettem, régen összeomlottam volna. Ez fordítva is teljesen igaz. A tragédia után viszont nem tudtunk tovább a városban maradni, ezért mindent hátrahagyva a hozzánk közel lévő Monaco-ba költöztünk. Lakásunkat és az éttermünket bérbe adtuk és se szó se beszéd a miniállamba vezetett utunk. Béreltünk egy kicsi lakást, amiben mindketten kényelmesen elfértünk. A sok évig spórolt pénzünkből pedig megnyitottuk a saját szépségszalonunkat, ami az elején döcögősen indult, viszont idővel egyre virágzóbb számokat produkáltunk. A leghíresebb üzletemberek feleségei, modellek, Forma 1-es barátnők tartoztak a visszajáró vendégeink közé.

Végzettségünket tekintve én kozmetikus és kéz, valamint lábápoló vagyok, Oana pedig fodrász. Végre kamatoztathattuk a sok évnyi tanulásunk eredményét. Nem mintha az éttermet annyira nem szerettük volna, mint munkahely, de nekünk azért ezek a szakmák sokkal inkább közelebb álltak a szívünkhöz és jobban is értünk hozzá.

Az üzletünk virágzott, mi ott voltunk egymásnak, viszont a magánéletünk pocsék volt. Nem talált meg minket még a szerelem elsöprő ereje, de őszintén, én például nem is vágytam rá. Nehéz olyan embert találni, aki megbízható és nem csak a testi kontaktot akarja.

***

Július közepén ugyanúgy indult a napunk, mint máskor, azzal a különbséggel, hogy egy évvel öregebb lettem. Mindig is féltem az öregségtől, hiszen kiszolgáltatottá tesz. De talán 24 évesen még nem szabadna ilyeneken törni az agyamat.

Reggel nyolckor szólt az ébresztőm hangja, amit morogva nyomtam ki. Igazi éjjeli legény vagyok, imádok bulizni és hajnalokig sorozatot lesni. Ebből kiindulva rettenetesen utálom a reggeleket. Mindig hálát adok, hogy kötetlen munkánk van, nem úgy, mint Ventimigliában, ahol reggel hatkor már az étterembe sorakoztunk.

Magamhoz vettem a telefonomat, ahol végiggörgettem az Instagramot és megjegyeztem magamnak, hogy semmi izgalmas nem történt az éjszaka folyamán. Hatalmas sóhaj és nyújtózás után kikecmeregtem az ágyamból, belebújtam a szőrös mamuszomba és a fürdőbe sétáltam.

Egy jóleső zuhany után megmostam a fogamat, megcsináltam a szokásos arcápolásomat és nem maradhatott ki az egyszerű sminkem sem. Nem szoktam túlzásokba esni ilyen téren és az arcom ezt nagyon meg is hálálja. Egyszer-kétszer előfordult pár pattanás, de semmi több. Hosszú barna hajamat most szoros kontyba fogtam a tarkómnál, hiszen a munkában zavarna.

Visszatérve a szobámba, kiválasztottam egy egyszerű fehér ujjatlan body-t egy világoskék farmernadrággal és egy szandállal. Szememre tettem egy napszemüveget, hiszen Monaco ismét verőfényben úszott. Táskámat magamhoz véve indultam meg a szalonba Oanához, aki reggel 8-ra várta első vendégét. Tehát ő már javában dolgozott, amikor megérkeztem a lakásunktól egy utcára lévő üzletünkhöz. Mosolyogva köszöntem nővéremnek, aki Charlotte-nak, az egyik törzsvendégünknek vágta a haját.

– Jó reggelt! - köszöntem nekik angolul, hiszen mi Oanával olaszok vagyunk, Charlotte vérbeli monacói és a közös nyelvünk az angol volt mindig is.

– Jó reggelt szülinapos! - állt meg egy pillanatra nővérem keze a hajvágás közben és felém pillantott. Olasz mivoltában nem csalódtam, hiszen szerette hallatni a hangját. – Főztem neked kávét! - ahogy kimondta, már el is tűntem hátul, a konyha és öltöző helyiségünkben. Elővettem a rózsaszín bögrémet, majd töltöttem az életmentő nedűből. Közben ledobtam cuccaimat, majd átvettem a borzalmas papucsomat, amiben dolgozni szoktam és magamra kötöttem kötényemet, megvédve ruhámat a krémektől vagy a portól.

Bögrémmel a kezemben battyogtam vissza a lányokhoz, akik nevetve sztorizgattak valamin. Leültem a melletük lévő székbe és a kávémat kortyolgatva kapcsolódtam bele én is a pletykálkodásba.

– Nem tudom, hogy hogyan alakul a mai esténk - sóhajtott Charlotte, aki próbált vidám lenni, de azért ezzel a mondatával tudatta velünk, hogy valami történt.

– Mi történt? - érdeklődtem összeráncolt szemöldökkel. Nekem azért meglepő, mert neki tényleg tökéletes élete van. Szerelem, munka, család... Minden összejött neki.

– Charles-al csúnyán összevesztünk - évek óta valami autóversenyzővel jár együtt. Nekem fogalmam sincs, Instagramon láttam rólunk közös képet és ennyi. Meg igazából annyit, amennyit nekem is mesél. – És most fogalmam sincs, hogy este eljön e velem a szüleimmel vacsorázni.

– Biztos vagyok benne, hogy ezt is meg fogjátok tudni beszélni - bíztattam a barátnőnket. Nevezhetjük így is, hiszen a kezdetektől fogva hozzánk jár szépülni és fantasztikusakat szoktunk beszélgetni. Egy nagyon aranyos lányról van szó, akiben semmilyen rosszindulat nincs. Vicces és kedves, valamint igazán bolond személyiség is. Az egyik kedvenc ügyfelünk.

Próbáltuk elterelni a gondolatait a fiúról az elkövetkező időben, ami sikerült is, mert egyfolytában nevettünk valamin.

Miután Oana beszárította Charlotte haját, a monacoi lány pedig beült hozzám egy pedikűrre. Ott már ketten folytattuk a csevegést, hiszen nővérem fogadta a következő vendégét. Mivel születésnapom volt, így Charlotte hozott nekem egy elég drága pezsgőt, illetve egy virágot is kaptam, amit el is helyeztem az üzletbe.

Délután kettőig dolgoztam kisebb nagyobb szünetekkel, mint ahogyan Oana is, így együtt zártuk be az üzletet. Hazafele elmentünk bevásárolni, majd hazaindultunk. Ebédeltünk egyet, majd beindítottuk az aktuális sorozatunkat és egészen estig azt bámultuk.

Este hétkor azonban elmentünk egymás után fürdeni és hajat mosni, ugyanis az évek alatt szerzett barátainkkal készültünk ünnepelni a város egyik legfelkapottabb szórakozóhelyére. Amíg Oana beszárította a hajamat, illetve a sajátját, addig elfogyott egy üveg pezsgő. Amire a sminkünk is elkészült, már nagyon jól éreztük magunkat. Egy egyszerű fehér pántos ruhát választottam magamnak, ami tökéletesen passzolt barnás sminkemhez és vörös ajkaimhoz. Egy fekete magassarkú szandált csatoltam lábaimra, valamint szintén egy fekete kistáskát tettem vállaimra.

Este tízkor már a helyen iszogattunk egy külön bokszban Oanával és a többiekkel. Név szerint Laura, Zoé, Aaron és Julien. Laurát és Zoét szintén a szalonban ismertük meg és az első perctől kezdve a legjobb barátnőim. Aaron Laura párja, Julien pedig Zoéé. A fiúkat a lányokon keresztül ismertük meg és ugyanolyan jó kapcsolatot alakítottunk ki velük is. Egy ember viszont hiányzott a társaságunkból, ő pedig Pierre volt. Úgy beszéltük meg, hogy ő is jön, de mikor már a harmadik koktélt rendelték nekem a srácok, akkor sem érkezett meg.

Én már eléggé az alkohol mámorában úsztam, a félig megivott Mohitómmal, amikor megjelent a hiányzó személy. Hatalmas vigyorral álltam fel a kanapéról, kicsit szédelegve és azonnal legjobb barátom karjaiba vetettem magam.

– Kicsilány, soha sem örültél nekem ennyire - szólt közvetlenül a fülembe nevetve, miközben karjait szorosan körém fonta.

– Örülök az egyik legjobb barátomnak, ennyi - húzódtam el tőle és akkor szembesültem azzal, hogy nem egyedül érkezett. – Ez ki? - nem hangozhatott valami kedvesen, ahogyan az idegenre pillantottam, de semmi rossz szándék nem volt bennem. Csupán túl őszinte voltam és erről az alkohol tehetett.

A srác alig lehetett idősebb nálam. Egy fél fejjel lehetett magasabb mint én, haja sötétbarnán lógott össze-vissza. Gyermeki arcát sötét borosta fedte. Zöldes szemeivel engem mért fel tetőtől talpig, ami a szívemig hatolt. Öltözéke tiszta fekete volt, fekete póló, fekete farmer és fekete zakó, valamint egy márkásabb sneaker jelezte, hogy ő bizony megengedheti magának ezt. Karján milliónyi karkötő és egy óra, ujjain pedig nem is egy gyűrű díszelgett.

Első gondolatom az volt, hogy piszok jól néz ki. A második pedig az, hogy nagyon ismerős valahonnan, de elgondolni sem tudtam abban az állapotomban, hogy mégis hol találkoztam helyes arcával.

– Ő egy nagyon jó barátom - veregette meg az említett vállát a kezével Pierre. – Charles.

– Charles Leclerc vagyok - vette elő elbűvölő mosolyát a srác, ahogyan a kezét nyújtotta felém. Elfogadtam és megráztam, bár lehet, hogy nem kellett volna. Abban a pillanatban elindult bennem valami megmagyarázhatatlan érzés, amit eddig soha senki nem váltott ki belőlem. – Gondolom te vagy a szülinapos - villantotta meg tökéletes fogsorát, ami kis híján megvakított.

– Igen, én lennék - szedtem össze maradék erőmet arra, hogy válaszoljak ennek a dögös srácnak. – Luisa de Rosa.

– Luisa, hm... - erre én már nem reagáltam, csak hátat fordítottam neki és visszaültem barátaim közé.

Egész este éreztem magamon az idegen tekintetét, de nem zavart, hiszen akkora alkohol mennyiség került a szervezetembe, hogy nem is foglalkoztam annyira vele. Barátaimmal beszélgettem, elmentünk táncolni is. Minden pillanatát élveztem a barátaimmal eltöltött időnek.

Fél három fele járhatott az idő, amikor szükségét éreztem, hogy szívjak egy kis friss levegőt, ezért elindultam a szórakozóhely dohányzó részlegébe friss oxigén reményébe.

Megtámaszkodtam a korláton és a gyönyörű kilátást kezdtem el bámulni. Örülök, hogy végül itt telepedtünk le Oanával, hiszen ez a világ leggyönyörűbb helye. Négy éve szerelmes vagyok ebbe a látványba.

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy közvetlenül mellettem valaki nekidől a korlátnak, keresztbe tett kezekkel. Az illető folyamatosan engem nézett szüntelenül.

Mivel egyáltalán nem voltam józan, így el kellett telnie pár percnek, amíg realizáltam, hogy valaki tekintete lyukat éget oldalamba.

– Miért jöttél utánam? - nem is kellett oldalra néznem, tudtam, hogy Charles követett a teraszra.

Nem válaszolt, csak méginkább közelebb húzódott hozzám. Annyira közel volt, hogy éreztem a testéből áradó melegséget.

– Igazad van, én sem válaszolnék magamnak - jegyeztem meg kínosan nevetve és ránéztem. Nem kellett volna. Oldalt támasztotta a korlátot, félmosollyal. Che cazzo, meghalok. – Mit akarsz tőlem?

– Szerintem pontosan jól tudod... - végre megszólalt azzal az eszméletlen akcentusával angolul.

– Fogalmam sincs - tetettem a hülyét, miközben élveztem, ahogyan ez a helyes fiú egyre közelebb és közelebb kerül hozzám. – Világosíts fel, kérlek!

– Gyere! - kapta el a kezemet és maga után húzva vezetett ki a klubból. A parkolóba kiérve megálltunk egy gyönyörű fekete Ferrari-nál. Nekem leesett az állam, hiszen soha sem ültem előtte ilyen autóban. Ki a fene ez a srác?

Kinyitotta nekem az anyósülés felöli ajtót, segített beszállni, majd bezárta. Átfutott a vezető üléshez, majd helyet foglalt mellettem.

Gyönyörű az autója és pontosan ilyet tudtam hozzá elképzelni. Elképesztően szexi volt, ahogyan forgatta ujjai között a kormányt és elindultunk a monacói éjszakába.

– Hol laksz? - intézte nekem a kérdést, amire válaszoltam, majd néma csendben folytattuk utunkat.

A lakásunk előtt leparkolt, majd ahogy felértünk pici apartmanunkba, szinte egyből ajkaimnak esett. Forgott velem a világ Charles érintései és csókjai miatt. Megbolondított ez az idegen fiú, aki kihozta belőlem azt a szenvedélyt, ami az évek alatt eltűnt.

Életem legszebb és legszenvedélyesebb éjszakáját tudtam magam mögött Charles Leclerc-el.

***

Egy hónap telt el a születésnapom és az egy éjszakás kalandom óta. Sokszor eszembe jut az a fiú, akinek azt az estét köszönhetem. Nem szóltam senkinek a történtekről, egyedül Oana húzta ki belőlem. Azóta viszont nem is hallottam a fiúról. Az estét követő reggelen, mielőtt felébredtem volna, eltűnt. Nem is baj, hiszen nem volt kedvem a kínos beszélgetéshez. Valamint pontosan tudtam, hogy neki ennél többet nem jelentett az egész. Nekem sem igazából. Nem ismertem, tehát nem is lehet mély érzelmeket táplálni iránta. Lezártam azzal a reggellel ezt az egész történetet és folytatódott tovább az életem úgy, ahogy eddig is.

Már nagyon a nyárnak a végét írtuk, amikor minden reggelem rosszulléttel kezdődött. Ez annyira elfajult, hogy már dolgozni sem tudtam menni. Életemben először le kellett mondanom a vendégeimet és magyarázkodni, hogy elkaptam valami nyavaja vírust. Nem igazán értettem, hiszen életemben kétszer ha beteg voltam...

Egy hét rosszullét után Oana megelégelte és hazaállított egy terhességi teszttel. Vagyis inkább hárommal. Átfutott az agyamon ez a lehetőség is, de mindig inkább elhessegettem.

Megcsináltam mind a hármat, majd vártunk. Azon gondolkodtam, hogy mi fog történni, ha pozitív lesz az eredmény. Megtartanám? Szólnék Charles-nak?

Ezer és ezer gondolat cikázott a fejembe ezzel kapcsolatban, miközben Oana kezeiben a kis csíkokkal megérkezett hozzám a nappaliba.

A gyomrom liftezett, hiszen az életem múlott azon a három eszközön.

Ahogy viszont megláttam a pozitív terhességi teszteket, elsírtam magam a boldogságtól. Egy apró csöppség növekszik bennem, aki belőlem lett. Mindig is szerettem volna fiatal anyuka lenni, ez pedig megadatott. Mérgesnek kellett volna lennem arra az idiótára, aki a kérésem ellenére sem védekezett. De nem tudtam. Inkább hálás voltam.

Eszem ágában sem volt elvetetni a kisbabámat, az meg végképp szóba sem kerülhetett, hogy én Charles elé álljak és közöljem vele a tényt, hogy apa lesz. Egyedül is megoldom a kislányom felnevelését.

Kislány. Egy édes tündéri kislány növekszik bennem. A második trimesztert kezdtem meg, mikor elkezdett nőni a pocakom. Bő ruhákkal simán el tudtam takarni még mindig, de már nem szerettem volna rejtegetni.

Így vidáman mentem a szalonba most Oanával együtt, hiszem mindketten egy időben kezdtünk.

Mindenki gratulált, hiszem a testemre simuló szoknyámon látszódott a kislány.

Háromkor végeztem még egy pedikűrrel, majd kikísértem a váróba a nénit, ahol megláttam a következő vendégemet, Charlotte-ot. Azzal nem is lett volna probléma, de mellette ott ült valaki, akire egyáltalán nem számítottam. A levegőm beszorult, a gyomrom liftezett és azt hittem, menten elájulok.

Charles Leclerc.

Igen, az a Charles Leclerc ült a barátnőm mellett, akivel majdnem négy hónapja összefeküdtem és gyereket várok tőle.

–  Luisa, drágám! - pattant fel barátja mellől Charlotte. – Kisbabát vársz? - csodálkozott hatalmas szemekkel, mosolyogva. Csak lefagyva bólintottam.– Gratulálok! - ölelt magához, miközben én a háta mögött Charles-ra pillantottam. Elkerekedett szemekkel bámult még mindig rám, szája elé tett kezekkel. Nem csak te vagy meglepődve, haver... – Mindent el kell mesélned - tolt el magától az izgatott lány, majd hátranézett a fiúra, aki azonnal felvett egy álarcot. – Bemutatom a barátomat, Charles Leclerc-et! - a fiú játszva a szerepét felállt, majd odasétált hozzánk és mégegyszer bemutatkozott. Ugyanúgy hatással volt rám, mint először.

Felvettem én is az álarcot és úgy tettem mintha akkor láttam volna őt először. Sikerülhetett, ugyanis Charlotte nem vett észre belőle semmit.

– Én akkor megyek is, otthon találkozunk! - adott Charlotte szájára egy puszit, felém pedig csak biccentett. – Nagyon örültem, Luisa! - azzal elsétált, rám pedig várt egy alapos beszélgetés Charlotte-al.

***

Aznap késő délután sétáltam haza egyedül, mivel Oana már sokkal előbb végzett. Ahogy felértem a meleg lakásba, lerúgtam magamról a csizmámat, majd felakasztottam a fogasra a kabátomat és a nappaliba indultam. Sejtettem, hogy nővérem ott hever, de arra kevésbé számítottam, hogy Charles is mellette lesz. 

Lábaim földbe gyökereztek és nem hittem volna, hogy azon a délutánon még látom.

– Miért vagy itt? - kérdeztem kicsit agresszívabban mint kellett volna. – Semmi közöd nincs hozzám...

– Úgy tűnik, mégis van - vágott a szavamba indulatosan, miközben a pocakomra mutatott. – Nem akartál szólni erről a dologról? Ha? - emelte fel a hangját.

– Velem te ne kiabálj, cazzo! - engedtem meg magamnak én is hasonló hangnemet, mint ő. – Tudod, ha felhúztad volna azt a rohadt gumit, akkor ez meg sem történik! Én pedig vállaltam ezt a babát, egyedül...

– Na persze... - fintorgott. – Mit akarsz? Pénzt, hogy tartsd a szádat a média és Charlotte előtt?

Micsoda? Miért kellene tartanom a számat a média előtt? Ki a tököm ez a fickó?

– Nem kell a pénzed, Charles! Dugd fel magadnak! - indultam meg a hálószobámba azzal a szándékkal, hogy otthagyjam ezt a barmot, de jött utánam. Becsukta az ajtómat, majd szinte azonnal neki is lökött és odaszorírott a fa tárgynak.

– Na ide figyelj, te ribanc! Egy olcsó csitri vagy, semmi más - tenyerébe vette államat, ezzel elérve, hogy szemébe nézzek. – Ha bárkinek mersz szólni arról, hogy ennek én vagyok az apja, tönkreteszlek. Értve vagyok? - hangja halk volt, mégis követelőző.

– Nem igazán akartam senkivel sem közölni, ne aggódj! - mosolyogtam gúnyosan, majd engedett szorításán. – Lehet, hogy egy csitri vagyok, de te mi vagy, drágám? - simítottam végig borostás arcán. – Egy ribanccal csaltad meg a barátnődet, nem emlékszel?

– Foglalkozz a saját dolgoddal, Luisa, vagy nagyon megbánod! - ez volt a végszava, majd azzal a lendülettel kiviharzott a szobából és a lakásból is.

Könnyeim utat törtek maguknak.

Micsoda szarba kerültem...

***

A hónapok rohamosan teltek. Pocakom egyre növekedett és egyre nehezebben mozogtam én is, de a kislányom, ahogyan mozgolódott, az minden rosszat elfeledtetett velem. Azt, hogy a harmadik trimeszterre már a kozmetikát teljesen elengedtem, hiszen túlságosan megerőltető volt már. A pedi- és manikűrt is szépen lassan abbahagytam, hiszen állapotom már nem engedte a munkát. Oana mindenben támogatott, bármit kértem segített, amiért nagyon hálás voltam. Az összes orvosi vizsgálatra elkísért és megígérte, hogy soha sem hagy magamra.

Baba apukája is havonta egyszer tiszteletét tette nálunk. Nem mondom azt, hogy kellemetlen volt... De, hihetetlenül az volt. Lefutottuk a kötelező ki mit csinál, honnan jött köröket, de ennél többet sem ő, sem pedig én nem akartunk tudni. Tartottuk a két lépés távolságot.

Azt viszont sikerült elérnünk, hogy senki sem gyanakodott ránk. Egyedül Oana tudta az igazat, de más nem. Sem Pierre, sem Charlotte, sem pedig a média nem szedte ki belőlem az igazságot. Mondjuk a média nem is zaklatott, aminek mi csak örültünk, hiszen sejtésük sem volt, milyen szaftos sztori lenne Charles Leclerc gyerekéről.

A tavasz beköszöntével egyre inkább kezdtem izgatottá válni. Közeledett a pillanat, mikor találkozhatok a kislányommal. Nem féltem a szüléstől, hiszen számtalan nő túlélte már és teljes mértékben megbízom az orvosomban.

Egy csodaszép szerdai nap délutánján éppen a teraszunkon üldögéltem és a mostanában igen népszerű meleg kakaómat iszogattam kígyóuborka kockákkal eszegetve. Undorító lenne normál állapotomban, de akkor ez volt a kedvenc kombinációm. Egy takaróba burkolózva meredtem a csodaszép Monaco képébe és ezen az egész helyzeten gondolkodtam, amikor az autóversenyző helyet foglalt mellettem.

– Mi a helyzet, Leclerc? - fordítottam felé a fejem érdeklődve. Én is csodálkoztam, hogy ennyire érdeklődtem utána.

– Nem kell úgy tenned, mintha érdekelne az életem - dőlt hátra mellettem a hintaágyon, kezeit a támlájára téve. Apró mosoly játszott kisfiús arcán, amitől minden teljesen megváltozott.

– Igazad van, nem érdekel - vontam meg a vállam hanyagul, majd bekaptam egy újabb uborka szeletet. – De ha már összekötött veled az élet, a gyerekünk miatt próbálok veled kedves lenni.

– Miért tartottad meg? - kérdése meglepett. Nem számítottam arra, hogy nyíltan megkérdez ennyire személyes dolgot. – Simán elvetethetted volna, főleg úgy, hogy egy idegen csinált fel.

– Nem vagyok szörnyeteg, Charles - néztem rá komolyan. – Ez a tündér nem tehet arról, hogy hülye voltál.

– Azért ehhez mindketten kellettünk - védte magát. Megforgattam a szemeimet, mert pontosan emlékszem mindenre arról az estéről. – Nem lesz nektek kicsi ez a lakás?

– Nincs más lehetőségünk, főleg úgy, hogy csak Oana dolgozik. Úgyhogy ebből gazdálkodunk.

– Akkor majd én veszek nektek egy nagyobb lakást - erre felkaptam a fejemet, hiszen nekem ez túl sok lett volna. Az oké, hogy ha egy havi összeget ad nekem a baba után, de egy egész lakás, nekem túlzás. Lefagytam. – Meg amire szükséged van, szólj és megveszem...

– Charles... - szakítottam félbe gyorsan. – Nekem nem a pénzed kell.

– Akkor micsoda? - nem erre a válaszra számított tőlem, hiszen minden érzelme az arcára volt írva.

– Én csak arra kérlek, hogy legyél az apja - simítottam végig kerek pocakomon. – Ennek a drágának egy anyukára és egy apukára is szüksége van. Legyél ott neki, amikor kell. Én csak ennyit kérek!

– Megígérem, Luisa, hogy ott leszek neki és rám bármikor számíthat - nyúlt kezemért, majd megszorította azt, ezzel bizonyítva, hogy komolyan gondolja.

Ekkor megéreztem azt az eszméletlen aranyos mozgolódást a pocakomban, amire azonnal felcsillantak a szemeim.

– Charles, Charles - szorítottam ujjain, amitől kicsit megijedt, de azonnal meg is nyugodott, ahogyan folytattam. – Mozog a bébink! - nem is gondolkodtam, gyűrűkkel keresztezett ujjait hasamra vezettem, arra a pontra, ahonnan a rúgásokat éreztem.

Először megilletődött a hirtelen tettől, majd őszinte mosollyal simogatni kezdte vékony testemhez képest hatalmas pocimat. Nem is tudom miért, de annyira természetes volt ez a szituáció és annyira jól esett, hogy normálisan viselkedünk egymással. Ő egy nagyon jó ember, de vannak mély sebei, amitől menekülni próbál.

Valamennyire ismerem történetét az internetről, de az nem az, ami valójában benne lehet a lelkében. Úgy szeretnék vele erről beszélgetni, hiszen ő is elvesztett az életéből olyan embereket, akik a világot jelentették neki.

– Szeretném a nevemre venni! - puszilt rá arra a területre, ahol eddig keze járt. Nem gondoltam, hogy ez kérdés lett volna, hogy szeretném, ha az ő vezetéknevét viselné. – És szeretném, ha elfogadnád a nagyobb lakást. Természetesen Oana is veled jöhet.

– Rendben, Charles, elfogadom, de semmi többet, világos? - egyeztem bele végül, hiszen tényleg szükség volt nagyobb térre, főleg a kisbabámnak.

Charles nem is tétlenkedett sokáig, azonnal keresni is kezdett. Teljesen rábíztam a döntést. Bíztam benne és az ízlésében. Egyetlen dolgot kértem, hogy ne túlozza el.

Nem csalódtam. Egyedül a ház méreteivel volt probléma, hiszen háromszor akkora volt, mint amit el tudtam képzelni. Kicsit kintebb esett a nyüzsgő várostól, amit egyáltalán nem bántam. Egy gyönyörű és modern kertes ház medencével a hegyoldalban épülve. Nagyon tetszett, amikor megláttam és majdnem sírva fakadtam. Bolond hormonok.

Elérzékenyülve léptem át a küszöböt Oanával, ahol egy hatalmas előtér fogadott. Abból nyílt egy hatalmas konyha étkezővel és nappalival egybekötve. Az egész tér üvegablakokkal volt körberakva, így gyönyörű kilátással szembesülhettem.

– Ez a Leclerc nem bízta a véletlenre a dolgokat - bólintott elismerően testvérem. – Mindenesetre nekem nagyon furcsa, hogy ennyire gondoskodik rólad hirtelen.

***

A költöztetők segítettek átpakolni a régi házunkból, mi pedig addig felfedeztük az új otthonunkat. Az emeleten találhatók a szobáink, valamint a kislányunk külön szobája is, teljesen felszerelve. Külön fürdőszoba tartozik mindegyikünk hálójához, aminek nagyon örültem. Egyszerűen tetszett minden része.

Estére sikerült nagyjából berendezkednünk és arra a döntésre jutottunk, hogy leültünk a nappalinkba sorozatot nézni. Egy hatalmas popcornal tömve bendőnket, meredtünk bele az izgalmasabbnál izgalmasabb részekbe, amikor is megszólalt a csengő.

Értetlenül néztünk egymásra Oanával, hiszen nem vártunk már senkit és viszonylag késő is volt.

Nővérem bevállalta, hogy kinyitja az ajtót, így odabattyogva fel is tárta azt. Nagy döbbenetemre Charles állt az ajtóban. Oana elállt az útból, beengedte a férfit, aki megállt a kanapé mellett.

– Luisa, beszélhetünk? - hangja nem tűnt túl magabiztosnak, így sejtettem, hogy valami nincs rendben.

Azonnal felpattantam, már amennyire tudtam drága lányomtól és biccentettem felé, hogy kövessen fel az emeletre. Ahogy a szobámba értünk, helyet foglalt az ágyon, én pedig közel hozzá megálltam előtte.

– Mi történt? - térdeltem le elé a szőnyegre úgy, hogy lássam az arcát, mert végig a combjára támaszkodott és a padlót bámulta. Nem szólt semmit, hanem éreztem, hogy gondolkodik.

– Nem tudom miért jöttem ide - rázta meg a fejét, majd megemelte azt, így közvetlenül a szemeimbe nézett.

- Mondd el nekem nyugodtan mi bánt! - kezei után nyúltam és megszorítottam azokat. Egy fájdalmas mosoly után sóhajtott egyet.

– Sajnálom, Luisa! - kezdett bele fájdalmasan. – Nem érdemelted meg azt, hogy úgy bánjak veled, mint ahogy az elején tettem.

– Semmi baj, Charles! - mosolyodtam el, és én már el is felejtettem azt, ami történt. – De azt gondolom, hogy nem csak ez a baj.

Akkor láttam őt igazán megtörtnek. Az álarc lehullott előttem és az eddig rideg Charles eltűnt. Valami nagyon bántotta és ha arra futamodott, hogy hozzám jöjjön, akkor ott hatalmas probléma van.

– Kicsit megzuhantam az utóbbi időben - kezdett bele a mondandójába, én pedig érdeklődve hallgattam. Érdekelt ez az ember, mert sejtettem, hogy a rideg külső egy érző lényt takar. – A versenyzés az életem. Mindent erre tettem fel, most pedig valamiért nem megy. A tavalyi szezon olyan jó volt. Egy lépésre voltam a világbajnoki címtől. Most pedig sehol sem vagyok. Anyuék is mindent megtettek azért, hogy legalább egyszer sikerüljön. És most úgy érzem mindenkit cserben hagyok. Anyut, aput és Jules-t is - könnyei szemeiben csillogtak, de nem engedte szabadjára őket. – Bármennyire is nincsenek már itt velem, attól még ugyanúgy miattuk is versenyzek. De most úgy érzem kudarcot vallottam - most először tárulkozott ki előttem ennyire az apukájáról és Jules-ról. Mindig is tudtam, hogy nehéz ez a téma neki, de nem tudtam, hogy egy ilyen erős férfinek is lehetnek gyenge pillanatai.

– Ilyenre ne is gondolj! Annyira büszkék rád fentről, hidd el! Nem okozol senkinek csalódást és tudod miért nem? Mert nem hiába kerültél a Forma 1-be és nem hiába ülsz az egyik legjobb autóban. Úgyhogy egy fikarcnyi kétely se legyen benned affelől, hogy igenis jó vagy és büszke rád az egész családod - nekem teljesen ösztönből jöttek a szavak. Minden gondolat, ami kijött számon, teljesen komolyan gondoltam.

– Miért vagy velem ilyen kedves?

– Mert nem vagy te rossz ember, csak rengeteg fajdalmad van, amiket nem akarsz, hogy felszínre kerüljenek - mosolyogtam fájdalmasan, hiszen pontosan tudom, mi ez az érzés. – És én őszinte vagyok, nem kedves.

– Köszönöm, Luisa! - szabad kezével megsimogatta arcomat, amitől a szokásos hidegrázás szántott végig testemen. Nem tudom miért merészkedünk ilyen messzire, hiszen neki ott van Charlotte, akivel olyan tökéletes a kapcsolata, mint senki másnak. Kicsit rosszul is érzem ez miatt magam. Elárultam az egyik barátnőmet és ez előbb vagy utóbb, de ki fog derülni. Minden napvilágot lát egyszer és akkor én hatalmas közutálat leszek az emberek szemében. – Kislányom anyukája hogy van? - terelte a témát rám.

– Én megvagyok - igazgattam meg a hajamat. – Már nem igazán tudok aludni ettől a nőszemélytől, de nem számít - simítottam végig pocakomon. – Az a lényeg, hogy a kiscsaj jól érezze magát - nevettem és ő is vigyorogva kislányához kapott.

– Neveken gondolkodtál már? - jött a kérdés Charles felől, ami meglepett. Szerettem volna megbeszélni vele is, de féltem felhozni a témát előtte.

– Nekem nagyon tetszik a Blanca Catarina - mondtam el neki az ötletemet.

– Blanca Catarina Leclerc... Hm... Tökéletes - ízlelgette a nevet a szájából, én pedig kicsattantam a boldogságtól.

Azóta Charles minden nap meglátogatott minket, mivel egy ideig most itthon volt a városban. Nem hagyott ki egyetlen napot sem és még Charlotte miatt sem akart minket hátrahagyni. Pedig a lány nagyon szeretett volna vele találkozni, de Charles ragaszkodott az alibijéhez, vagyis a barátaihoz. Ez igazán meglepő tett volt, de örültem neki, hogy ennyire fontosak lettünk számára.

Nagyon vigyázott viszont, hogy senki sem fogjon gyanút arról, mi is történik az autóversenyzővel. Óvatosan lopozott be hozzánk mindig.

Gondoskodott rólunk, bármit megtett azért, hogy semmiben sem szenvedjek hiányt.

Egyre jobban közeledett a szülés időpontja, én annál izgatottabb lettem. Vártam, mégis féltem tőle. Apró jósló fájásaim már voltak, viszont nem olyan gyakorisággal, hogy szülni kellett volna.

Április közepén viszont már kegyetlenül fájt és egyre gyakoribbak voltak az összehúzódások.

Oana a kádba engedett nekem fürdővizet, én pedig beleülve folyattam pocakomra a vizet és elkezdődött a vajúdás ideje. Én soha sem gondoltam volna, hogy létezik ekkora fájdalom, mint ez. Nem akartam elhinni, hogy én ezt valaha túlélem.

Oana telefonált a kórházba, ahol szólt az orvosomnak, aki biztosított minket, hogy küldi a szülésznőt és hamarosan ő is érkezik.

Charles is a városban volt, viszont Charlotte-al. Nővérem azt mondta, hogy siet az apuka, ahogyan tud. Faképnél hagyta a barátnőjét miattam.

Amire megérkezett az apuka, addig a szülésznő tanácsot adott, hogy mitől lazulhatnék el.

Csapzott hajjal, egy sportmelltartóban és egy franciabugyiban csodálatos látványt nyújthattam Charles előtt, ráadásul még olyan helyeken is izzadtam, ahol nem is tudtam, hogy lehet.

– Ön az apuka? - szólt a szülésznő Charles-hoz, aki csak bólintott. – Akkor jöjjön, masszírozza a párját! - én a hatalmas gumilabdán ülve, életem fájdalmaiban pancsikolva is megdermedtem egy pillanatra. A szülésznő megmutatta a derekamon, mit kell csinálni, majd a fiú kezei érintették a bőrömet. Bármennyire is haldokoltam, az a masszírozás aranyat ért.

– Nagyon fáj! - fintorogtam folyamatosan, tenyerembe temetve az arcomat. – Charles, nagyon fáj! - orromon be, számon pedig ki vettem a levegőt, de nem segített. Nem éreztem úgy, hogy segítene.

– Egy hős vagy, la mia bellezza! - imádtam, amikor hallottam az anyanyelvemen beszélni. De ahogyan becézett, az nagyon tetszett, függetlenül attól, hogy nem vagyunk olyan viszonyban, hogy becézgessük egymást.

Egy nap szenvedés után világra jött kislányunk, Blanca, akit szinte azonnal a mellkasomra tettek.

Leírhatatlan az az érzés, amikor a világon a legfontosabb emberke világra jön. Könnyeim potyogtak örömömben, és csak öleltem magamhoz apró testét.

– Annyira csodálatos vagy, Luisa! - puszilta meg a homlokomat a hálás Charles Leclerc.

***

A szülés után egy héttel délben sikerült elaltatnom a bébit, majd a babaőrrel a kezembe lesétáltam a konyhában, hogy egyek valami finomat.

Charles azonnal ugrott és elkocsikázott nekem a McDonald's-ig, amikor kiejtettem a számon, hogy megennék egy jó sajtburgert. A gyorsétterem zacskója a konyhapulton pihent már, nekem pedig felcsillant a szemem. Meg is támadtam és kivettem a két burgeremet és szinte azonnal falni kezdtem.

– Nyugi, nem fogja senki elvenni tőled - nevetett a pilóta az asztalnál ülve. Ő egy adag salátát és natúr csirkemellet majszolgatott. Nem irigyeltem.

Helyet foglaltam mellette a fél literes kólámmal és a burgerekkel, amiket soha sem ettem még annyira jóízűen mint akkor.

– Te soha nem bűnözöl? - biccentettem a finom, de túl egészséges étke felé.

– Néha előfordul, de nem igazán szabad - szomorú arccal válaszolt.

– Nekem sem kéne mostanában, ha ezt itt... - simogattam még hatalmas pocakomat. – ...le szeretném adni. De hát ez van, nem akarok tetszeni senkinek - vontam vállat, majd egy fél harapással eltűntettem a maradék sajtburgert.

– Szerintem nagyon szexi vagy így is - mért végig zöldes szemeivel. Egy pillanatra abbahagytam az egészségtelen kaja aprítását a számban és döbbenten néztem rá. Hajam hanyag kontyban volt felkötve a fejem tetejére, egy elnyűtt pólót viseltem, ami alatt a terhesség során felszedett 12 kilóm díszelgett. Semmi szexi, csak mint egy tehén. De aranyos, hogy próbált felvidítani.

– Mi a helyzet veled meg Charlotte-al? - kerek perec rákérdeztem, ami már hosszú ideje izgatott. Ha minden tökéletes lenne, nem feküdt le volna velem majdnem egy éve és az utóbbi időben sokkal többet van velem, mint a barátnőjével.

– Ő egy nagyon szuper csaj, tényleg... - sóhajtott, majd arrébb tolta a tányérját és az üvegablakon keresztül bámult kifele a kertbe. – ... de nem vagyok igazán boldog - rázta a fejét, majd fájdalmasan felnevetett. – Borzalmas ember vagyok, Luisa! Ő egy tökéletes nő, aki megérdemli a boldogságot és én undorító módon hátbaszúrtam... - nem tudtam tovább hallgatni, mert Blanca felsírt, én pedig se szó, se beszéd felszaladtam az emeletre, egyenesen a kiscsaj szobájába.

Kivettem a kiságyából és a mellkasomra helyeztem pici testét, majd simogatni kezdtem hátát, amitől abbahagyta a pityergést, de édes babahangokat kiadott magából.

– Vita mia - beszéltem hozzá olaszul. – Annyira csodálatos kiscsajszi vagy! - ringattam karjaimban az apróságot és feje búbját elárasztottam milliónyi puszival.

Amikor már egyenletesen vette a levegőt, tudtam, hogy elaludt, ezért visszatettem eredeti helyére, betakargattam és szépen csendben elhagytam a szobát. A folyosón kisebb infarktus kapott el, ahogyan a semmiből Charles jelent meg.

– Mondtam már, hogy eszméletlen nő vagy? - szorított neki a falnak, teste és a fal közé szorultam. Lélegzetem felgyorsult, hevesen kapkodtam a levegőt és vágytól égő szemeit bámultam.

– Charles, engedj el! - határozott hangot szerettem volna hallatni, de nem sikerült. Nem voltam őszinte, hiszen amióta megpillantottam a születésnapomon, azóta vágyom rá. – Charles - nyögtem fel, ahogyan puha ajkai érintették a nyakamon lévő vékony bőrt.

– Megbolondulok tőled! - hajolt közel ajkaimhoz és már éppen összeérintette ajkainkat, lépteket hallottunk a lépcső felől. Ez azt jelentette, hogy Oana hazaért a rövid munkanapjából.

Gyorsan szétrebbentünk, mintha mi sem történt volna pont addigra, ameddig nővérem meg nem jelent mellettünk.

– Sziasztok! Hogy van a pici unokahúgom? - vidámsága azonnal átragadt rám is és egy pillanatra elfelejtettem, mi is történt közöttünk a fiúval.

– Én nekem mennem kell! - került ki gyorsan Charles és hatalmas lendülettel indult el le a lépcsőn, ahonnan Oana az előbb feljött. – Majd beszélünk! - azzal el is tűnt a házból.

– Megzavartam valamit? - kíváncsian nézett nővérem, mintha tudta volna, hogy valami rosszban sántikálunk.

Nem bírtam megszólalni, inkább csak sírni szerettem volna egyedül a sötét szobámban.

***

Két hét telt el a félreérthető helyzetünk óta. Nem tudtam elfeledni azokat a pillanatokat és az idő előrehaladtával csak méginkább ezen agyaltam. Azóta nem jelentkezett, pedig nagyon szerettem volna vele ezt az egészet megbeszélni. Főleg a félreérthető mondatait és tetteit.

Rengeteget sírtam. Utolért ezen kívül egy szülés utáni depresszió is, ami nem segített bizonytalan helyzetemen. Ránéztem a babámra és sírtam. Nagyon szeretem Blancát és bármit megtennék érte, de egyszerűen semmi sem tudott boldoggá tenni.

Charles Leclerc hiányzik a boldogságomhoz...

Alig aludtam a két hét alatt. Minden gondolatomat lefoglalta a karomban lévő kislány édesapja. Nem keresett és ez felemésztett belülről. Azzal tisztában voltam, hogy elutazott a következő versenyére, de nem telefonált. Pedig vártam, hiszen megígérte, hogy minden nap jelentkezik. Aggódtam érte. Hiába néztem a versenyhétvégét és tudtam, hogy jól van, mégis féltem. Féltettem.

14 nap után meguntam a várakozást. Blancát babakocsiba téve, ringatva altattam el a házunk udvarán. Mikor már nagyban szuszogott, telefonomat feloldva, nem gondolkodva rányomtam a hívás gombra. Egy örökkévalóság volt, mire beleszólt az a csodálatos hang, amit nem hallottam napok óta.

– Charles! - örültem meg neki és el tudtam volna sírni magam ettől az érzéstől. – Hiányzol Blancának!

– La mia bellezza! - szólított meg olaszul. Mindig ezzel az aranyos kifejezéssel becézget a szülés óta. – Nekem is hiányoztok és szeretnélek minél előbb látni titeket!

– Mikor jössz?

– Mit szólsz a ma estéhez?

– Még meggondolom - húztam picit az agyát, amit én nagyon élveztem. – Én is szeretnélek már látni!

***

Ahogyan Charles ígérte, aznap este meg is érkezett hozzánk. Hangulata arról árulkodott, hogy rendben van minden. Ezt a legutóbbi két versenyén is észrevettem, hiszen összeszedte magát a mélyebb beszélgetésünk óta és dobogós helyezéseket ér el. Abban reménykedtem, hogy én is nagyban hozzájárultam ezekhez a sikerekhez.

Szemei is csillogtak, ahogyan a lassan egy hónapos gyermekét magához vette, akár egy törékeny porcelánt és azzal az eszméletlen mosolyával beszélni kezdett a kislányához.

– Hogy te egyre szebb leszel, vita mia! - beszélt hozzá olaszul, amit Blanca eszméletlen nagy szemekkel hallgatott. – Napról napra gyönyörűbb vagy! - szívem olvadozott ezen az aranyos jeleneten.

Charles leült a baba játszószőnyegére, amit a nappali közepére terítettem és terpesztett lábai közé fektette Blancát.

Mellé ültem én is és csendben figyeltem a két Leclerc-et. Napok kérdése volt, hogy betöltsem a negyedik hetet a szülés óta, de a kicsilány annyit változott és egyre inkább hasonlított apukájára.

Charles Leclerc. Sok millió lány álma ez a férfi, mégis vállalta egy ismeretlen lánnyal a kisbabát. Furcsa és tényleg nehezen lehet ezt megmagyarázni, hiszen ez egy őrültség. Ismerve viszont azt, hogy ő mekkora családból jött, így érthető.

– Hogy van az én nagylányom? - folyamatosan beszélt a kicsihez, Blanca pedig szinte tátott szájjal hallgatta. Igen, kislányom, átérzem. – Mit csináltál ma? - Blanca pedig a sajátos módján, baba nyelven nyügdécselt valamit. Ilyenkor annyira aranyosak, mikor a saját kis nyelvükön beszélnek. – Nem mondod?! - vágott döbbent arcot Charles. – Tiszta izgalom az életed, amore!

Kuncognom kellett ezen a kommunikáción, hiszen nagyon aranyosnak tartottam. Charlotte egy nagyon szerencsés ember, amiért egy ilyen fiú van mellette, aki egyben ennyire aranyos és törődő.

– És te hogy vagy? - tettem fel egy komolyabb hangvételű kérdést, amire csodálatos szemeit rám emelte.

– Most minden a helyén van. A futamokon viszonylag jól teljesítek, ami fantasztikus. Bár lehetnék mindig első, de egyenlőre megelégszem ennyivel - mosolygott, miközben arca nagyon közel került hozzám. – Mindig rád gondolok!

– Rám? - lepődtem meg kijelentésén, ő pedig határozottan bólintott.

– Bizony - homlokát pedig már az enyémnek nyomta, így minden egyes lélegzetvételét éreztem. – Arra, hogy mennyire akarlak téged, Luisa! - kezével nyakamhoz nyúlt, majd ezzel húzott ajkaira. Egy forró csókban forrtunk össze, amit majdnem egy éve éreztem és mindennél jobban vágytam rá. Úgy tépte ajkaimat, mintha az élete múlott volna rajta, én pedig hagytam magam. Beleestem a csapdába, amiből kiderül, mit is érzek iránta. Teljesen odáig vagyok minden részéért, hiába nem ismerjük egymást annyira.

Meseszép pillanatunknak muszáj volt véget vetnem, hiszen a vészharang megszólalt a fejemben. Barátnője van, aki a világ legaranyosabb csajszija. Eltoltam mellkasánál fogva, hiába tettem nagyon nehezen, de ő még mindig a tarkómon tartotta a kezét.

– Ezt nem szabad, Charles! - nem tudtam a szemébe nézni, nem is akartam, mert akkor tudom, hogy nem bírok leállni.

– Nem érdekel! - suttogta ajkaimra, amitől sikerült szemeibe nézni. – Vágyom rá, Luisa!

Ahogyan kiejtette ajkain ezt a mondatot, hálát adtam Blancáért, aki felsírt Charles lábai között. Szinte azonnal elváltam a fiútól és már akcióba akartam lendülni, amikor is Charles gyorsabb volt. Lehajolt a babához és megszagolta a body-ja alsó részét.

– Ejha Blanca, micsoda illatos kaki ez - fintorodott el, én pedig az előző sokk miatt csak bámultam őket.  – Gyere, kicseréljük azt a csúnya pelust! - kapta kezébe és felállva már el is tűnt az emeleten.

Én a gondolataimmal maradtam. Teljesen megbíztam a pelenkázó képességeiben, így nem indultam utána. 

Már éppen elmerültem volna az elmúlt perceken töprengve, mikor csöngettek. Arra tudtam gondolni, hogy Oana jött haza valamiért és otthon hagyta a kulcsát, de amikor kinyitottam magam előtt az ajtót, azt hittem elájulok.

– Charlotte - üdvözöltem régen nem látott vendégünket. – Te hogy kerülsz ide? - néztem magam mögé, nehogy Charles felbukkanjon és magam után becsuktam az ajtót, így kint maradtunk ketten a ház előtt.

– Rég láttalak, Luisa! - mosolygott napszemüvege mögül. – Igazából Charles-hoz jöttem, mivel ez az ingatlan az ő nevén van - abban a pillanatban lefagytam. Jézusom, itt a vége a kis titkunknak.

– Honnan veszed, hogy ez a pasid háza? - értetlenkedten, pedig pontosan tudtam, mekkora szarba is vagyok. Azt viszont nem tudtam, hogyan másszak ki belőle.

– Kíváncsi voltam, hova megy ma ilyen sietősen és követtem. Ehhez a házhoz jött, így felmerült bennem a kérdés, hogy kié, ezért felhívtam apa egyik emberét, aki kiderítette. És kíváncsi lennék, hogy te mit keresel itt.

– Mi csak béreljük Oanával és pont Charles-tól - találtam ki a legelső dolgot, ami eszembe jutott. Belül rettegtem, hiszen nem akartam, hogy tönkremenjen a kapcsolatuk. – Most is éppen itt van a lakbérért. Csak azért láthattad itt.

– Értem - éreztem hangjában, hogy nem hitte el a mesémet, viszont az arcán megtartotta a szokásos mosolyát. – Akkor bemehetek hozzá? Beszélnem kell vele!

Bármi mást kérhetett volna tőlem, de ezt az egyet nem akartam megtenni érte. Ez a lány nem érdemelte meg azt, ami az ajtó túloldalán várta.

Csak álltam és fogalmam sem volt arról, hogy hogyan tovább. Le fogunk bukni és elvesztek egy nagyon jó barátot/ismerőst.

– Ne játsz az időmmel, Luisa! - lökött félre, majd az ajtót kinyitva szaladt be a házba, én pedig utána. A nappaliba viszont megtorpantunk mindketten. – Charles! - mondta ki a barátja nevét, aki ugyanúgy le volt sokkolva, mint én. A pilóta kezében a lányával ringatózott annak érdekében, hogy a kislány elaludjon egészen addig, amíg barátnője meg nem jelent. – Mi folyik itt? - vált kétségbeesetté Charlotte hangja. Én csendben néztem a padlót és reménykedtem abban, hogy valahogy ki tudom magam vágni ebből a helyzetből.

– Charlotte - szólt Charles és megindult a lány felé. – Nem az, amire te gondolsz! - kezdte egyből kimagyarázni magát, miközben szabad kezével megfogta a lány kezét, de Charlotte erőteljesen ellökte onnan.

– Megcsalsz? - könnyei folyni kezdtek szeméből, amiket nem is akart elrejteni előlünk. Fájt neki. – Charles, miért teszed ezt velem?

– Nem csaltalak meg! - mondta határozottan a férfi.

Ekkor jött el az a pillanat, amit én már nem bírtam tovább. Lehet, hogy mindkettőjük egy életre megutál, de nem érdekel. Senki sem érdemel ekkora megaláztatást és azt sem, hogy hülyének nézzék.

– Charles, szerintem kár tagadni bármit is - hangzott megfáradt hangom. – Mondjuk el neki az igazat!

– Te ebbe ne szólj bele! - förmedt rám indulatosan, amitől kicsit meg is ijedtem. Akkor volt velem ilyen, amikor kiderült a terhességem és meglátogatott. – Miattad van az egész! Elcseszted az életemet! - már szinte kiabált.

– Én csesztem el? - mérgem eluralkodott rajtam, így kiadtam magamból mindent. – Charles én voltam az, aki nem akart belerángatni ebbe az egészbe! Te erősködtél, hogy gondoskodni akarsz a gyerekről! Rohadtul ne akard rám fogni a te faszságodat!

– Mivan? - Charlotte szólt bele az indulatos beszélgetésünkbe. – Mi közöd van ehhez a gyerekhez? - szólt barátja felé.

– Majd én elmondom! - gúnyos mosollyal néztem az összezavarodott lányt, teljesen elengedve a mi barátságunkat. – Charles csinálta - ahogy elhangzott számból ez a mondat, a lány lefehéredett.

Nem szólt semmit, hanem a fiúhoz lépett és egy akkora pofont lekevert neki, hogy még nekem is fájt. Hatalmasat csattant és megkockáztatom, hogy jó sokáig nyoma is maradt.

– Hogy te mekkora egy rohadék vagy! - indult meg a bejárati ajtó felé és mielőtt kilépett volna, még visszaszólt. – Soha a büdös életbe nem akarlak látni titeket! - majd becsapta maga után az ajtót.

– Remélem, hogy most boldog vagy! - vágta oda nekem csúnyán Leclerc.

– Nem én hívtam ide - védtem meg magam, közben pedig átvettem a lányomat. – Meg őszintén, mit vártál? Hogy majd kicsattan a boldogságtól? Vagy örökre titkolni akartad a lányodat?

Charles mélyen belenézett a szemembe, amikkel a lelkembe hatolt. Hiába voltam mérges rá, képes lettem volna megbocsájtani neki mindent.

– Ezt jól jegyezd meg, Luisa! - bhajolt bele az arcomba. – Életem legnagyobb hibája voltál! Te és a gyerek is! - azzal sarkon fordult és Charlotte után iramodott.

***

Egy hónap telt el, amióta Charles elmondta, mit is gondol rólam és Blancáról. Fájt, hiszen nekem komolyabb érzéseim alakultak ki iránta. Nem erre számítottam, miután annyira jó kapcsolat alakult ki közöttük. Együtt vártuk a kislányunkat és mint két nagyon jó barát léteztünk. De azon a napon ez megváltozott, hiszen engem is teljesen becsapott. Tetteivel mást sugallt, mint amit kimondott.

Még azon a napom közöltem testvéremmel, hogy elköltözünk. Nem akartam egy ilyen embertől függni, aki hibának tekinti a gyerekét azok után, amiket tett érte. Monaco másik oldalán találtunk egy lakást, ami tökéletesen megfelelt az elvárásainknak. Berendezgettük és éldegéltünk ugyanúgy, mint eddig, csak Leclerc nélkül.

Hiányzott, hiszen szerves része volt a napjainknak, de amit mondott, számomra egy akkor késszúrás volt, hogy képtelen lettem volna a szemébe nézni.

Számtalanszor hívott, SMS-ekkel bombázott, amikben a hollétemről kérdezett. Természetesen egyikre sem válaszoltam. Ha hibák vagyunk számára, akkor ne érdekelje az, hogy hol vagyunk.

Engem viszont érdekelt mi történik vele. Még aznap kitették Charlotte-al, hogy vége a kapcsolatuknak. A média hamar rákapott a témára, mivel Charles a versenyein ismét nem teljesítette a szokásos eredményeit. Ezekre mindig úgy reagált, hogy nincs minden rendben a magánéletben. Senki nem gyanakodott ránk, egészen egy igen meglepő nyilatkozat után.

Miután jól kisétáltuk magunkat Monaco utcáin Blancával, ő mélyen elaludt, én pedig óvatosan levetkőztetve tettem bele a kiságyába.

Kiosontam halkan a nappaliba és mivel elfáradtam, így eldőltem a kanapén. Beindítottam a tv-t, ahol természetesen a Forma 1-ről volt szó.

Érdeklődve figyeltem ahogyan gyermekem apja beszél maga mellett még pár pilótával valami műszaki beállításról. Hiányzott, de közben pedig meg tudtam volna ölni.

Nem igazán értettem miről van szó, de valamiért éreztem, hogy néznem kell. Percekkel később kiderült, hogy a női megérzéseimbe soha sem csalódhatok.

– Charles - szólította meg valaki a kamera mögött, mire a pirosba öltözött, kissé borostás férfi a hang irányába nézett. – Mennyire van hatással a versenyeidre a magánéleted?

Charles kínosan elnevette magát, majd azt az asztalt kezdte nézni, aminél ült. Megvakarta a tarkóját és minden erejét és gondolatait összeszedve válaszolt, már a kérdező felé pillantva.

– Tudod, nehéz elveszteni magad mellől olyan embert, akit sokkal jobban szeretsz bárminél és bárkinél. Elcsesztem, mert túl gyáva voltam bevallani neki bizonyos dolgokat - néhez neki ilyen dolgokról beszélni, hiszen ennyire már ismertem.

Egészen sokáig azt hittem, hogy Charlotte-ról beszél, de később tudatosult bennem, hogy itt bizony nem róla van szó.

– Mit nem vallott be Charlotte-nak? - jött egy újabb kérdés a kamera mögötti férfitől.

Charles csak a mikrofonjának madzagját piszkálta és néhány pillanatig csendben ült, majd megszólalt. Nem hittem a saját fülemnek és majdnem sírva fakadtam.

– Nem Charlotte-ról beszéltem - a teremben mindenki egy emberként döbbent le, egyedül Pierre barátom ült Charles mellett egy halvány mosollyal. Tudott minden apró részletet. Hevesen dobogó szívvel vártam a folytatást. – Nekem két hónapja született egy kislányom - ha addig nem volt elég döbbent mindenki, akkor ez után a létező összes ember nézett nagyokat, főleg én. – Borzalmas ember vagyok, hiszen elvesztettem őt és az anyukáját is, mert hülye voltam. Meggondolatlan dolgokat mondtam annak a nőnek, akibe kurvára belezúgtam. És nem tudom helyrehozni...

***

Sokat gondolkodtam Charles interjúja után. Bevallott mindent ország-világ előtt és azt is, hogy szeret. Ez nagyon jól esett, meg is melengette a szívemet, egészen addig, amíg belegondoltam, miért is hagytam faképnél.

Túlságosan féltem, hogy ez újra megtörténne, így nem reagáltam semmit. Mintha nem is értesültem volna erről az egészről, úgy éltünk tovább.

A média viszont nem nyugodott. Teljesen felkapták ezt a hírt, minden erről szólt. Egy nap nem telt el, hogy ne olvastam vagy hallottam volna róla. Mindenkit az érdekelt, ki lehet az a lány, aki elhódította Charles Leclerc szívét.

Június közepét írtunk, amikor Oana elvitte délután sétálni az unokahúgát, én pedig otthon maradtam és vacsorát főztem, miközben takarítani is tudtam egy kicsit.

Váratlan pillanatban a csengő éles hangjára kaptam fel a fejem. Semmit sem sejtve indultam meg kinyitni az ajtót. Ahogy kinyílt, lefagytam.

Charles Leclerc állt az ajtóban egy fekete farmerban és egy fehér pólóban. Kezében egy kisebb méretű fehér rózsacsokrot tartott. Kisfiús arcán most látszódott egy kis minimális borosta, haja pedig össze-vissza állt. A kezén a sok karkötő, gyűrű és egy drágább óra díszelgett. Ami pedig tökéletesítette megjelenését, az a csodálatos mosolya.

Oda vagyok érted, Leclerc.

– Te mit keresel itt? - tettem keresztbe a kezemet mellkasom előtt.

– Szeretném veled megbeszélni a történteket! - szinte könyörgött tekintete, én pedig meglágyultam. Beengedtem a lakásba, miközben kezembe adtam a csodaszép csokrot. A konyhába érve vázába tettem a virágot és a pultnak dőlve, szintén keresztbetett kezekkel vártam, mit akar mondani.

– Szeretlek, Luisa! - szinte azonnal a lényegre tért. – Azóta odáig vagyok érted, amióta a születésnapodon megpillantottalak. Veled akarok lenni és rohadtul akarlak, érted? - indult meg felém, és ahogy közvetlenül elém ért, megfogta a kezeimet és mélyen elveszett a szemeimben. – Kibaszottul szeretlek la mia bellezza!

Könnyeim utat törtek maguknak, hiszen erre a vallomásra vártam hónapok óta.

– Azt remélem tudod, hogy kárpótlásul fizetsz nekem egy nagy adag mekit! - nevettünk fel a könnyeink között, majd homlokunkat összeérintve folytattam mondandómat a heves csókcsatánk előtt. – Szeretlek, Leclerc!

*

Sziasztok, drága olvasóim!
Nagyon eltűntem Wattpadról. Nem írtam majdnem egy évig, ami szörnyen nehéz volt. Úgy érzem, hogy egy kicsit újra meg kell tanulnom írni. Ennek gyakorlására pedig ezt a kis sztorit szántam. Nagyon szerettem írni ezt a szösszenetet és nagyon remélem, hogy a hibáim ellenére nektek is tetszett! Várom a visszajelzéseket tőletek, hiszen fontos számomra a véleményetek!
Köszönöm, hogy elolvastad!
Puszi!
H.
🤍