"Szeretlek, Bokuto. A legjobb lenne, ha valóra válhatna amit kérsz, de ne aggódj miattam, boldog vagyok, hogy az életed része lehettem, érted?" csattant föl Akaashi erélyesen.

Bokuto teljesen figyelmen kívül hagyta.

"Nem akarok nélküled élni."

"Megértem, hogy félsz... de talán lesz valaki, aki majd szeret annyira, mint én!" bizakodott továbbra is Akaashi.

Bokuto felnevetett.

"Nincs hozzád fogható.."

"Kérlek, ne tarts itt engem. Ez nekem szinte már fáj, engedj el, addig nem tudok békében nyugodni!" esett át könyörgőbe a fekete hajú fiú.

"Ez lenne az egyetlen oka, Akaashi? Bevallottuk egymásnak hogyan érzünk.. már ez megnyugtathatott volna" tapintott a lényegre Bokuto. "Van valami más, amiről... tudnom kéne?"

Akaashi lélegzete el állt.. tehát, rájött.. még is, gondolatban megszidta magát. Még jó, hogy megérzi, hiszen úgy ismeri már, mint a tenyerét.

"N-Nézd... volt valami, amit mindig is elnyomtam magamban, ezt tudom, de.."

"De?"

"Nem emlékszem rá, csak annyit tudok, hogy rajtad kívül valami nagyobb fájdalmat éltem át."

Bokuto letörölte könnyeit és gondolkodóba esett. Végtelenül rossz volt látnia így Akaashit. Egyáltalán nem jutott eszébe olyan folt Akaashi életében, ami ennyire meglehetetleníti, hogy .. eltávozzon.

"Egyáltalán nem emlékszel rá?"

Akaashi megrázta a fejét. Bokuto sóhajtott egy nagyot frusztráltan.

"Azt akarom, hogy neked jó legyen, szóval.. segítek neked, de kérlek.. ne menj el.. csak egy kis időre maradj velem!" kérlelte Bokuto szerelmét.

"Rendben!" egyezett bele Akaashi.

Egy nagy fény villanás félbe szakította beszélgetésüket. Megjelent előttük egy hosszú, szőke hajú, rikítóan fehér bőrű lány, akin fehér lepel volt, feje tetején pedig egy tiara. Szárnyait fehér tollak borították.

Bokuto szája tátva maradt, szíve hevesebben vert. El sem akarta hinni, hogy mi történik körülötte.

"Lám, lám, elveszett egy lélek nem igaz?" firtatta a lány barátságos, lágy hangján Akaashit nézve.

Bokuto nagyokat nyelt, míg Akaashi csak bólogatott. Az angyal lilás szempárjával Bokutóra pillantott aki teljes sokk hatása alatt volt.

"Annyira szereted ezt az embert, hogy visszatértél hozzá?" simította meg Akaashi arcát, és újra felvette vele a szemkontaktust. 

"Igen" vágta rá azonnal.

"De van valami, ami nem rendeződött a múltban, ugye? Amire nem emlékszel.."

"Igen" ismételte meg magát Akaashi.

Az angyal elmosolyodott. Kiegyenesedett és a két fiúra nézett.

"Amíg Akaashi Keiji nem leli meg a választ múltban történt sérelmeire, addig hús vér emberré változtatom csak hogy ezt a kis pillanatot kiélvezhesse azzal az emberrel, akihez ennyire ragaszkodott" jelentette ki határozottan, s csettintett egyet kezével. "Természetesen más nem fog téged látni rajta kívűl" fordult Akaashihoz. "De ne feledd... bármi rosszat teszel ez alatt, átértékelheti a hova jutásodat a túlvilágon" figyelmeztette a fiút.

"K-Köszönöm!" hálálkodott alássan Akaashi, majd eltűnt az angyal.

Bokuto rögvest megölelte őt és annyira meghatódott mindkettejük, hogy egymás karjaiban zokogtak.

"A rohadt életbe, soha, de soha nem szerettem még így senkit" hitetlenkedett Bokuto.

Akaashi csak nevetett.

"Örülök, hogy neked adhatom mindenem, amim van" suttogta Akaashi meghatódva Bokuto füleibe.

De vajon mi lehet az, ami Akaashit nem hagyja távozni?