5SOS - Jet Black heart  (csak hogy lássátok miket hallgatok én btd írása közben :D ja btw örülnék ha a többi történeteim is támogatnátok ennyire mint ezt, mert most van rá szükség bőven, főleg nekem... /neugassbeköszi/ )

Másnap korán felkeltem. Nem tudtam aludni mivel végig azon gondolkoztam, hogy Chloe-nak ezzel mi a célja. Hogy velünk mi a célja. Semmire se jutottam. Ötletem sincs, mit akarhat.

Lementem a konyhába csinálni magamnak inkább egy kávét. Akárhova léptem mindenhol eszembe jutottak a gyerekeink.

Szerettem ezt az életet tényleg.

Amíg nem lett nekem is egy családom. Ezért nem akartam soha gyereket. Ezért akartam ezzel felhagyni. De a régi életem utolért. Csak a gyűlölet éltet már és a bosszúvágy.

Miután megittam kávémat neki láttam valami reggelinek. Rántotta és palacsinta mellett döntöttem az illatokra persze megjelent Calum.

- Jó reggelt szívem – üdvözölt vidáman.

- Te kihez beszélsz?

- Hozzád.

Nevetni kezdtem.

- Még egyszer becézgetni mersz levágom a farkadat és ledugom a torkodon – feleltem teljes komolysággal.

- Mondhatok valamit drágám? – incselkedett velem gúnyosan.

Beleharapott a palacsintába és félre dobta.

- Régen tudtál még palacsintát csinálni asszony – súgta hátulról a fülembe.

Megfordultam és behúztam neki egyet. Szája sarkából ömlött a vér, de csak mosolygott.

- Gyenge vagy. Pedig az ember azt hinné, ha már visszahoznak valakit a túlsó oldalról erősebb lesz vagy mi – kacagott jóízűen.

- Fogd be! – ordítottam teli torokból.

- Miért Junie? Gyenge vagy. Lelkileg is megtörtél – folytatta tovább.

Arcom vérbe futott a dühtől. Megfogtam és a falnak vágtam, de még mindig csak kacagott. Tudta miket kell mondania hogy felcsessze az agyam.

- Add fel édes! – mondta.

Pólójába markoltam és érőmre koncentrálva neki dobtam az ablaknak, amin átrepült. Felnyögött mikor megcsókolta a földet. De nem hagyta abba.

- Alakul – mondta majd felállt.

- Egy kérdésre válaszolj – kértem rá.

- Oké.

- Te ölted meg Calum-ot?

Közelebb jött hozzám én eközben pedig hátráltam. Neki ütköztem a falnak ő pedig kezeivel fejem mellett támaszkodott. Mélyen a szemeimbe nézett.

- Nem én tettem.

Őszintének tűnt így mondhatjuk azt, hogy elhittem.

- És.. – kezdtem bele remegő hangon.

- És?

- Miért öltél meg?

- Nem emlékeztem semmire, hidd el nekem. Sajnálom.

- Te mindig csak ezt tudtad. Sajnálkozni – jegyeztem meg.

Öklével a fejem mellett vert bele a falba.

- Szeretlek! – ordította a képembe – Mindig szerettelek June!

Mellkasa elé tettem a kezem és egy mozdulattal elrepítettem.

Felsiettem az emeletre. Bezártam magam mögött az ajtót. Leültem a földre és az ajtónak dőltem háttal. Újra zokogni kezdtem. Annyi mindenen mentünk keresztül. Miért vagyok még életben? Legszívesebben meghalnék.

- Engedj be June – kérlelt Calum az ajtó másik oldaláról.

Nem szóltam semmit.

- June – kezdett bele lágy hangon – tényleg szeretlek. Nem emlékeztem az életünkre egy évig. Téged állítottak be rossznak. Azt hittem meg akarsz ölni. Túl sok jelét adtad ennek.

- Azért szültem neked két gyereket ugye? – kérdeztem halkan még is hallhatóan – Akik halottak ugye? – emeltem fel a hangom.

- Az én hibám. De értsd meg miután meghaltál nem mehettem volna oda Luke-hoz és Zoe-hoz. Ráadásul egyiknek sem tudtam volna a szemébe nézni a történtek után – csuklott el a hangja – az volt a legjobb nap, amikor találkoztunk. Tudtam, hogy felforgatod majd az életem és hidd el megpróbáltam felhagyni vele. De nem tudtam elszakadni ettől az élettől. Nem tudok elszakadni a démonjaimtól – magyarázta keserves hangon.

Ezek után végképp nem tudtam befejezni a zokogást.

- Nem tudok az elől menekülni, amit tettem, és aki vagyok. Annyira sajnálom! – fakadt sírva.

Véresre harapdáltam a számat. Annyira szerettem volna szólni, de nem tudtam.

- June! Kérlek, mondj valamit.

Inkább felálltam a földről és a csaphoz vánszorogtam. Arcot mostam és a tükörbe néztem. Nem szeretem Calum-ot. Nem szerethetem. Képtelen vagyok a megbocsájtásra.

- June! – üvöltözött kintről és ütötte verte az ajtót.

Mindig ezt csinálja. Manipulál. Kierőszakolja nekem a kurva akaratát.

De most nem.

Hirtelen megszakította gondolataim, hogy szétverte egy baltával az ajtót. Könnyes szemekkel lépkedett felém. Kiejtette kezéből a baltát. Megállt előttem kezeit derekam köré fonta és adott egy puszit az arcomra.

- Szeretlek – suttogta a fülembe.

Beleborzongtam.

- Milyen szépek vagytok! – nevetett fel Chloe – Kár hogy nem olyan sokáig!