* szeressetek annyira, hogy belestek anyátok új történetébe Oikawával. profilomon megtaláljátok, tsók *

* bocs, ha béna azéjt igyekeztem :'( *

Elölről kezdeni mindent egy dolog. Az ember dönthet így, ha nagy lelki fájdalom éri, vagy csak esetleg elege van a világból, amiben él és létezik. 

De.. te.. nem így voltál ezzel. Amióta megtörtént a baleset, nem voltál képes lábra állni és tolószékedben ülve néztél ki az ablakon bágyadt arckifejezéssel. Általában ez volt a program, ha éppen nem öngyilkos gondolatok körül forogtak gondolataid, vagy ha éppen nem valami animébe élted bele magad, esetleg sorozatba. A családod tagjai próbáltak rád hatni valahogyan, de mindig ignoráltad őket. És szakítottál a sráccal, aki a mindent jelentette számodra. Daichi Sawamura volt a srác, akiről azt gondoltad, hogy leélheted az életed és hogy neki fogsz majd gyerekeket szülni, akik ugyan azokon az álmokon osztoznak majd, mint ti ketten. Annyira szégyellted magad emiatt, hogy nem tudtál újra a szemeibe nézni, viszont ő nem adott fel téged.

Minden egyes nap, minden késő délután átugrott azzal a reménnyel, hogy beszélhet majd veled, de te folyton vissza utasítottad. Nem mintha ez megtörte volna őt, fejébe vette, hogy addig jár át és hoz neked egy szál vörös rózsát, amíg nem beszélsz vele újra.

Ennek lassan már egy hónapja. Egy tavaszi délutánon nem bírtad türtőztetni magad, s mikor megjelent hajlandó voltál vele beszélni. A nappaliban voltatok, de síri csend ülepedett közétek.

"És.. jól vagy?" szaladt ki Daichi száján, mire megvető arckifejezéssel bámultál rá.

"Jól" vágtad rá. "Szeretnék tőled kérni valamit.."

"Micsodát?" csillantak fel a szemei.

"Hagyj békén. Nem véletlenül nem álltam veled szóba. Menj és keress valami csajt, akivel el tudsz menni egy kibaszott moziba, vagy akivel tudsz reggelente egy-két kört futni.. mivel, ha nem tűnt volna fel, én már nem vagyok képes rá!" förmedtél rá könyörtelenül, s mondandód végén megremegtek ajkaid.

"Elmehetek, de nem fogok lemondani rólad, akármennyire ellenkezel. Karmolj nyugodtan, én annál jobban foglak szeretni.." mondta őszintén, mire szemeid kikerekedtek.

Igyekeztél erősnek mutatni magad. Nem engedted, hogy egy könny csepp is kibuggyanjon.

"Különben is" folytatta. "Anyukád kért, hogy jöjjek.."

"Tessék? Akkor.. csak.. azért jöttél eddig, mert ő kért rá?"

"Nem, dehogy!" mentegetőzött, de te hallani sem akartad. 

"Húzz el innen. Ha nem teszed, sikítani fogok!"

"De.."

"Egy, kettő.."

Daichi nagyot sóhajtott és úgy tett, ahogy kérted. Amint elhagyta a házatokat, sírva fakadtál. Ezek szerint csak azért jött ide és mondott ilyeneket, mert sajnál? 

Másnap a szokásosnál is antiszociálisabb voltál. Az ágyadból ki sem keltél, a paplan alatt bujkáltál és nem voltál hajlandó elő jönni alóla. Egészen addig, amíg meg nem hallottad Daichi hangját a szobádban. Ledobtad magadról a takaród és rá akartál volna kiáltani, de kezében egy aranyos kölyök kutyát tartott, amitől menten elolvadtál. Daichi az ágyad szélére ült és a kezedbe adta a zsemle színű kis jószágot.

"De édes, istenem" szaladt ki a szádon teljesen meghatódva, s elmosolyodtál.

"Rég láttalak már mosolyogni" jegyezte meg Daichi. "Tegnap nem hagytad, hogy befejezzem a mondandómat. Anyukád azt mondta nekem, hogy lenne esély arra, hogy újra járj.. ha elkezdenéd a gyógytornát.."

"Minek kezdjem el? És ha nem sikerül? Ráadásul kínos lenne, ahogy össze esek, meg ilyenek.." motyogtad halkan és a kiskutyát kezdted puszilgatni.

"Olyan lennél, mint egy cuki őzike, aki most született" próbált bókolni, majd végül komolyba váltott. "Én.. segíteni akarok neked. Azt akarom, hogy minden a régi legyen, hogy boldog legyél velem.."

"És ha nem lesz? Már így is változtunk és.."

"Ráérünk ezen gondolkozni miután már jól érzed magad a bőrödben. Hagyd, hogy segítsek.. kérlek.." kérlelt lelkiismeretesen, s végül nagy nehezen bele egyeztél.

"Sajnálom, hogy egyből rosszat feltételeztem és hogy.."

"Sssh. Hagyjuk, rendben?" szakított félbe Daichi. "Csak az számít, mi lesz a jövőben. Oké?"

"Oké."

Idővel a szüleid az egyik szobát átalakították neked, hogy ott tudd gyakorolni a járást. Volt itt korlát, amiken támaszkodva gyakorolhattad a járást, valamint függesztőrács, amit gyógytornász segítségével terveztetek használni. 

Te ragaszkodtál Daichihoz, hogy csak is vele akarod tanulni a járást, így minden délután átjött hozzád. Az első nap feltették mindkét lábadra a szükséges eszközöket, majd a két korlát közé álltál. Daichi állt a másik végén és várta, hogy felé sétálj. Nagyon nehezen vettél apró, kis mozdulatokat is, és alig tettél meg pár lépést, érezted, hogy elhagy az erőd és össze esel, de Daichi elkapott és menyasszonnyi stílusban vett fel. Leült veled a kanapéra és adott egy puszit a homlokodra.

"S-sajnálom.." nyöszörögtél halkan s sírva fakadtál. 

"Ugyan, mit sajnálsz? Minden tőled telhetőt megtettél. Menni fog ez, hiszek benned" biztatott, majd lecsókolta könnyeid. "Nincs nálad erősebb, (T/N)."

Ezek a szavak és a végtelen szeretete erőt adtak neked, így másnap folytattátok. Telt múlt az idő, sokszor nehéz volt, sokszor kifakadtál, felakartad adni, de ő nem hagyta. Mindvégig ott volt veled. 

És pár hónap elteltével, már egész jól ment az egész. Most korlát nélkül próbáltál Daichi felé sétálni aki a szoba másik végében volt. Nagyon koncentráltál, inkább lassú lépteket tettél, de a végére beérted és szorosan megölelted. Teljesen kifakadt, könnyeket is ejtett, annyira boldog volt.

"B-büszke vagyok rád, (T/N)!" súgta a füledbe, mialatt ölelkeztetek.

"Köszönöm, Daichi.."

Daichi rád nézett és próbálta letörölni könnyeit.

"Ugyan mit?"

"Hogy hittél bennem! Tudom, még nem teljes ez az egész, de ha te nem vagy akkor én.. fe-feladom.."

"Sosem hagytam volna, hogy ezt tedd. Szeretlek, (T/N)."

"Én is téged, Daichi."