Figyelem! Akik nem bírják elolvasni, vagy látni a cikisebb helyzeteket, (its me) azok csak saját felelősségre olvassák! Bocsi, de muszáj volt! 😅

Sokaknak normális az élete. Nagyjából. Mert mindenkinek akadnak ugye problémái, meg minden hasonló. Na, az enyém egyáltalán nem az. Kezdve attól, hogy az álmaim megsokszorozódtak, azon át, hogy varázsló vagyok egészen addig, hogy nem ismerem az igazi szüleimet. Soha nem is ismertem. Én csak sóvároghatok a normális élet gondolata után, mert nekem ez nem adatott meg. Nagyon nem. Alig várom, hogy végre elhúzzak innen, mert nagyon idegesítő, hogy minden körülöttem forog. Szerintem már Lola és Jason is megutált. Na jó, nem minden forog körülöttem. De Matt és Aurora kétségkívül. Folyamatosan lesik minden mozdulatom, minden mondatom után elsőként ugranak, a szobámat is felajánlották, hogy átalakíthatom. Kösz, hogy úgy rendezhetem be a saját birodalmam, ahogy én akarom. Na de mindegy. De egyébként ez kedves gesztus, meg minden, csak egy idő után már rohadt idegesítő tud lenni. Például most is.

- Ava, megvan a pálcád?

-Igen.

- És megvan a talárod?

- Igen.

- És a…

- Minden megvan. Nem kell mindig megkérdezni. - forgattam meg a szemem.

Éppen a vonatállomásra készültünk. Igen. Nagyon sokan nem is kérdezik, de igen. Még léteznek vasutak. Mindegy.

Az út - hát fogalmazzunk úgy, hogy gyorsan telt - után nem igazán tudtunk beszélni Mattel és Aurorával, mert elsodort minket a tömeg.

A vonaton találkoztam Jamesszel. Előtte ült egy vörös hajú lány, aki éppen kifelé nézett az ablakon, és ha jól láttam, könnyezett.

- Szia James. - köszöntem halkan.

- Szia, Ava. - biccentett.

- Szia, én Ava vagyok. És a te neved? - kérdeztem a vörös hajú lányt.

- Lily Evans. - mutatkozott be.

- Azt hittem szenilis vagy, és engem kérdezel. - nevetett fel James. Jó, ezen muszáj volt nekem is nevetnem. Azután bejött egy fekete hajú fiú. Kiderült, hogy Siriusnak hívják. Igen, mint a csillagot. Elővettem a festőkészletem, és nekikezdtem, mert eszembe jutott, hogy reggel nem fejeztem be a festményem. Sőt, szinte alighogy elkeztem.

- Te festesz? Mit? - rángatott vissza a földre James hangja.

- Öhm… - nem akartam bevallani, hogy egy fiút kilenc éves korom óta, így improvizálnom kellett. Ami köztudottan nem megy. Na, de azért reménykedjünk. - Egy álomképet. Általában azokat szoktam.

- Megmutatod? - ajjaj. - Vagy ami már kész van?

- Öhm, tudod… nem hoztam olyat, ami készen van, ezt meg éppen hogy elkeztem.

- Semmi baj. Majd ha kész lesz.

- Aham. - bólintottam, magamban viszont hevesen ráztam a fejem. Szégyenemben annyira elvörösödtem, hogy még akkor sem kaptam fel a fejemet, amikor nyílt az ajtó. A hangokból ítélve bejött valaki. Legnagyobb meglepetésemre Lily szólalt meg.

- Most nem akarok beszélni veled. Tuney most nagyon haragszik rám, amiért elolvastuk Dumbledore levelét. - egy pillanatra felpillantottam és megláttam Jamest, ahogy maga elé meredve tisztogatja a szemüvegét.

- És akkor mi van? - azt ki tudtam venni, hogy egy fiú. Wow. Milyen ügyes vagyok.

- És akkor az van, hogy ő a nővérem!-kiabált. Oké? Most tulajdonképpen mi is történt?

- Ő csak egy…- elharapta a mondat végét, ez Lilynek nem tűnt fel, de nekem és ahogy láttam, fél szemmel, az immáron az orrán csücsülő szemüvegű Jamesnek is. James elővett a zsebéből két darab cukorkát, az egyiket Siriusnak adta, a másikat ő maga ette meg. Elkeztem neki tátogni, hogy és én?, utána nekem is adott. Bunkó. De (visszatérve a tárgyhoz),

- De végre megyünk! Gondolj bele! Megyünk a Roxfortba! - örvendezett. Hirtelen témaváltás? Oké? James megforgatta a szemét és ezúttal a pálcáját kezdte tanulmányozni. - Remélem, Mardekáros leszel. - mondta tovább a fiú. Hirtelen James is beleszólt a beszélgetésbe:

- Mardekáros? Ki akar Mardekáros lenni? Ott is hagynám az iskolát, ha odakerülnék, te nem? - fordult Siriushoz.

- Nekem mindenkim a Mardekárban volt. - mondta. Erre Jamesnek szó szerint elborult az agya.

- Ajjaj. Pedig már azt hittem, jó fej vagy.

- Lehet, szakítok a családi hagyománnyal. - villantott meg Sirius egy ezer wattos mosolyt. - Ha választhatnál, te hova kerülnél?

James úgy tett, mintha előrántana egy kardot és a magasba emelte. Majd drámai hangon így szólt:

- Ha vakmerő vagy, s hősi lelkű, házad Griffendél. - majd normális hangnemben hozzátette: - Apám is Griffendéles volt.- a zsíros hajú fiú halkan nevetni kezdett, mire James felé fordult. - Valami nem tetszik? - kérdezte lesajnálóan.

- Semmi. Ha szerinted többet erővel, mint ésszel…

James legnagyobb döbbenetére Sirius szólt közbe:

- És te, akinek egyik sincs, hova akarsz kerülni? - Jamesből kitört a nevetés, Lily arca azonban vörös lett, és egyszerre csúnyán nézett Jamesre és Siriusra.

- Gyere, Perselus, keressünk egy másik fülkét.

- Úúúúú! - gúnyolódott Sirius, James beszállt, és megkísérelte kigáncsolni a Perselusnak nevezett fiút. De nem esett el, csak megbotlott. Én meg csak forgattam a szemem, hogy miért nem telhet el öt perc veszekedés nélkül. James ezt látva elkezdett engem nézni. Sokáig.

- Mi van? - kérdeztem, mikor már megelégeltem a bámulást.

- Te is Mardekáros akarsz lenni? - tette fel a kérdést. Gyorsan megráztam a fejem. Legyen akármi is az a Mardokás. Vagy mi.

- Akar a franc! - nyomatékosítottam meg.

Sajnos Lilyék kimenetele után alig koncentrálhattam egy kicsit a festményemre, amikor ismételten nyílt a fülke ajtó. Most ketten jöttek be. Már a fiú arcával és hajával megvoltam, meg a hegekkel, nem törődtem így a fiúkkal, akik bejöttek. Asszem Peter meg Remus néven mutatkoztak be, de nem biztos, nem figyeltem. Éppen a nyakát festettem, ami az egyik legnehezebb része.

- Ch. Kezdhetem előről. - idegeskedtem. Annyira, hogy észre sem vettem, hogy ezt mind hangosan kimondtam.

- Hogy haladsz? - kérdezte egy hirtelen hang, ami miatt egy óriásit húztam. James. Hát persze.

- Ne már, pedig jól indult! - töröltem le.

- Mit festesz? - kérdezte egy eddig idegen hang, ezért egy pillanatnak tervezett időre felnéztem. A fiú volt az. Az álmaimból. Te jó ég!!! És lefagytam. Annyira, hogy kiesett a kezemből az ecset, a vászon meg (amin eddig festettem) leesett. Fejjel lefelé. Hála a jó égnek. Gyorsan felkaptam, visszahelyeztem, és válaszoltam, akármennyire is éreztem azt, hogy gombóc van a torkomban.

- Egy álomképet. De… már kész, szóval… elteszem. - minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ne is nézzek még csak rá se, nem hogy a szemébe közvetlenül. De (mint az én szerencsémmel mindig) most sem úgy történtek a dolgok, ahogy én azokat elterveztem.

Ugyanis kiesett a kezemből, immár pofáfal felfelé. Úgy éreztem, ki tudnék futni a világból. Annyira kínos volt! Elsüllyedtem szégyenemben, de ezzel nem törődve (sem azzal, hogy olyan vörös lett a fejem, hogy azt még Kína is megiregyelhette volna) felkaptam és bedobtam a táskámba. Majd elnézést kérve vécézésre hagyatkozva kihátráltam a fülkéből, nem törődve a furcsálló arcokkal. Hogy ez most mennyire volt kínos egytől tízes skálán? Tízmilliárd. Plusz-mínusz néhány milla.

Leültem a falhoz, a fejemet a felhúzott térdemre támasztva átöleltem magam és… és sírtam. Igen, Ava Burkeman 11 évesen sír egy vonaton. Nagyon jó. Mostmár csak az hiányozna, hogy valaki így lásson. Mindenki elől elbújva, egy falnak támaszkodva a zötyköldődő vonaton bőgve. Az az igazság, hogy én mindig a kemény oldalamat mutatom, hogy senki ne is sejtse, min mentem keresztül. És részben azért is, mert így eggyel kevesebb az ürügy, amiért belémköthetnek. De lehet amiatt is erősödtem meg, mert az árvaházban mindenki ignorált, ezért azt hitettem el magammal, hogy senkinek nem kellek, és a gyengéket eltapossák. Így engem nem fognak. Így jobban tisztelnek, mintha a gyengébb oldalamat mutatnám. De könyörgöm! Én is emberből vagyok, attól, mert kemény vagyok, még nekem is vannak érzéseim, tehát én is szoktam sírni, én is szoktam nevetni, nem mindig vagyok ám búskomor és bezárkózó. Csak mivel eddig azt tapasztaltam, hogy ha valaki nem elég erős, elbukik, ezért én is felvettem a kesztyűt. Ahhoz, hogy ne így viselkedjek, kellene egy… hú, de rühellem ezt a szót egy lelkitárs. Nem szerelem, csak valaki, aki elfogad. Aki megért, aki támogat, aki megvígasztal, aki mindig ott van mellettem, akire mindig számíthatok. Mert a nem néha igen. És ugyanez van visszafelé is. Ő is számíthat rám. Hát olyan egetrengetően nagy kérés ez? Ezek szerint igen, mert én nekem ilyen személy nem akadt. Hiába kerestem.

Addig-addig gondolkodtam, amíg egyszer csak lépteket hallottam. Gyorsan felpattantam, megtöröltem a szemem és úgy tettem, mintha csak éppen arra tartanék.

Jaj, ne! Ne, ne, ne, ne! Nekem ehhez most nagyon nincs kedvem és energiám!

- Szia. - köszönt… A FIÚ. Igazából nem emlékszem a nevére. - Mivel…

- Figyelj, nincsen szükségem most a látszatsajnálatra. Meg a sablonos, 'Bocs, semmi baj' kombinációra. Szóval ezeket kihagyva békén hagyjuk a másikat és így mindenkinek jobb lesz majd. Oké? - mekkorát hazudtam. Nem hiszem el, miért taszítok el mindenkit a közvetlen közelemből?

- Öhm, de én csak el akartam mondani a nevem…

Hjaj. Dupla beégés, így kell ezt csinálni! Hajrá, csak így tovább, Ava!

- Remus Lupin. - nyújtotta a kezét. Nem nézek a szemébe, nem nézek a szemébe, mert akkor meglátja majd, hogy sírtam és gyengének tart, esetleg törékenynek. Azt meg ugye senki nem akarja.

- Ava Burkeman. - fogadtam el. De meleg a keze!

- Miért nem nézel a szemembe? Figyelj, én nem haragszom, csak meglepődtem. Szerintem még nem találkoztunk.

- Nem. Tényleg nem. - mosolyogtam rá. Mostmár a szemébe nézve. Meglepődött, de nem mondott semmit. Érdekes. - Igazából én sajnálom. Nem kellett volna… szóval megszületnem se!

- Ilyet ne is mondj! Biztosan örülnek a szüleid, hogy ilyen gyerekük van. - mosolygott ő is.

- Igazából… szerintem nem. Már ha élnek…

- Ó. Én… nem tudtam. De attól még ilyen erős vagy? Le a kalappal!- semmi 'sajnálom'? Talán… nem, az csak a mesékben van, hogy lelkitárs. De mi van, ha mégis?

Időközben elindultunk vissza a fülkénkhez.

__________________

Huh. Egy nap alatt 1535 szó. Kitartást, emberek! Itt vagyok, én a nagy csoda! 😅 Hah. Csak egy viccnek szántam. Mindegy remélem tetszett! Viszlát a következő részben! Bla, Bla, Bla.

Kijavítottam. Nagyjából pontos. Viszlát!