Oké. Nagy nehezen sikerült lenyugodnom. Nagyon-nagyon nehezen, de sikerült. És csak az számít, nem? Nem. Az. Számít. Hogy. Én. Mégis. Mire. Mondtam. Igent.

Oké, oké. Tudom, túlreagálom egy picit. Talán. De… akkor is.

Vége lett az egyébként nagyon unalmas beosztásnak és vacsorának. Sajnos gyorsan. Csak szerintem nem fair az, hogy amikor azt akarod, hogy lelasuljon az idő, akkor százszor gyorsabban telik, amikor pedig unatkozol, akkor persze mintha egy másodperc egy óra lenne? Na, én is így éreztem akkor.

Nem akartam megszegni az ígéretem, ezért kimentem a teremből az ínycsiklandó étkezés után.

- Oké, de gyorsan mondd, mert nincs sok időm. Tudni akarom, kik lettek a szobatársaim.

- Oké, oké. Akkor sietek. Figyelj, tudom, hogy neked ez nagyon ciki, de… - ajjaj. Most a festményemről beszél? Kérlek, add meg, Merlin, hogy nem! De. - Te hol láttál engem… vagy… - vakargatta meg a tarkóját. Ó, ne! - Arra nincs megfelelő szó, hogy mit kell mondani akkor, ha egy vonaton ülsz, tök nyugiban, előtted egy lány fest valamit, ami leesik és te vagy rajta. Szóval elmgyaráznád, kérlek?

- Öhm… izé… szóval az úgy volt, hogy kilenc éves koromban megálmodtalak. Oké, ez nagyon hülyén hangzik, de tényleg. Szóval úgy döntöttem, biztos nem létezel és nem sértek meg semmilyen képmáshoz való jogot. És igen. Szóval azóta minden álmomban benne voltál. És a többit tudod.

- És miért sírtál a vonaton? - jaj.

- Hát ö… oké, három dolgot kell tudnod, Remus; egy: én alapjáraton nem vagyok ilyen sírós, csak most ilyen kínos helyzetbe kerültem. Kettő: nem akartam, hogy lásd. Te szóltál, hogy nézzek rád. Három: nincs több időm. Szia!

Komolyan, ennél kínosabb kérdést fel sem adhatott volna.

- Ava! Nem is tudtam, hogy te is ide kerültél! - jaj. Ez ki lehet?

Lassan megfordultam, így egyenesen szembetaláltam magam… Jasonnel. Vagy hogy hívják. Fúj. Ettől a gyerektől még mindig hányingerem van.

- Aha. De most mennem kell aludni. Bocsi. De majd később beszélgetünk esetleg. Vagy soha. - oké, az utolsó két szót már csak motyogtam.

- Ne butáskodj. Most is jó.

- Nem. Sajnálom, de tényleg nem érek rá. Én nekem… álmos vagyok.

- Nem veszem be, Ava. Ismerlek. - miért mosolyog folyton, mint egy eszelős?

- Dehogy ismersz! Még Lily is többet tud rólam, mint te! Pedig vele csak a vonaton találkoztam! - ellenkeztem.

- Ava. Csak adj egy esélyt!

- Mire? Mire adjak neked egy esélyt? Hagyj engem békén, soha nem akarlak többé látni!

- De Ava. Ne is próbáld tagadni!

- Könyörgöm, hagyj békén! Nem tettem neked semmit! Nem ismerlek. Te sem engem. Nem mellesleg kicsi vagyok ehhez, de te is. Elegem van belőled. - forgattam meg a szemem.

- De…

- Mondd, neked rossz a hallásod? - szólalt meg egy határozott hang. Odakaptam a fejem. Lily. Kösz! Hála égnek! - Nem hallottad, hogy azt mondta, hagyd békén? Menj innen! Most!

Így, hogy túlerőben voltunk, Jason (vagy hogy is hívják) megfutamodott.

- Huh, Lily! Ezer hála! - de komolyan. Ha tudná, mitől szabadított meg!

- Te mégis hogy kerültél ilyen helyzetbe pont vele?

- Ismered? - lepődtem meg.

- A pletykákból. Szóval azok szerint végigment már a fél Roxforton, pedig csak másodéves! - mesélte Lily.

- Ö… oké? De tényleg álmos vagyok. Majd holnap találkozunk reggelinél! Szia!

- Persze, akkor holnap! Szia! - köszönt el. Majd otthagyott engem egyedül. Vagyis nem egyedül… a gondolataim ott voltak nekem. Igazság szerint nem is voltam álmos. Csak el akartam szakadni az emberektől. Néha mindenki sok tud lenni. Na, lehet, nem konkrét emberektől akartam elszakadni, hanem mindenkitől. Persze ez nem azt jelenti, hogy utálok én mindenkit, csak kell a magány néha. Mindenkinek. Nekem is, Lilynek is, Remusnak is… apropó, Remus! Öhm… ő egy külön téma. Olyan érdekesen viselkedik mindig. Azonban valamilyen oknál fogva nem tudtam még rájönni, mi okozza nála ezt a furcsa viselkedést. Na, ő nem úgy fura, mint James, vagy Sirius. Ők szimplán csak hülyék, Remus viszont mintha valamit titkolna. Valami fontosat. Ha belegebedek is, de Remus érdekében ki fogom deríteni, mi áll ennek a hátterében. Ha nem is vagyok jártas az ilyen varázsló-cucclimuclik terén. Most nem ez a lényeg, rájövök majd. Ráér, nem? De. Csak az az egy dolog aggaszt még mindig, hogy mi legyen Jasonnel. Ő olyan… bleh. Én félek tőle. Vajon mi baja lehet velem, hogy ilyen? Innen jut eszembe; Lily. Köszönöm neked. Hálám üldözzön még sokáig!

Addig-addig gondolkoztam, amíg elértem a klubhelyiség bejáratáig. Bementem, de nem jött álom a szememre.

- Pszt! - hallottam egy hangot. - Ébren van valaki?

- Ki az? - kérdeztem vissza.

- Maya Brown. És te? Hogyhogy még fent vagy? Beszélgetünk?

- Aha. Én… Ava Burkeman vagyok, örvendek. Nem tudok aludni. Te sem, mi?

- Nem igazán. - nevetett fel. Szerintem nem hazudok, ha azt mondom, egy új barátra tettem szert Maya személyében. Még beszélgettünk tök értelmetlen dolgokról, de azért hébe-hóba szó esett értelmes témákról is. Majd úgy kb. éjfélkor úgy döntöttünk, aludni is kéne. Így történt, hogy reggel totál kómásan ébredtem.