𝘖𝘯𝘭𝘺
𝐋𝐞𝐞 𝐇𝐢

00:00 ─────── 𑑏 ──────── 02:35

◃◃  𝄁  ▹▹
↻⇄

– Na jó, először is, mit keresel itt? – sóhajtott fel az ausztrál, miközben magában eldöntötte, hogy Jisung hivatalosan is megőrült.
– Hol?
– Ausztráliában. – forgatta meg a szemeit.
– Miért, nem jöhetek ide csak úgy? – feleselt a fiatalabb. Tudta hogy nagyon rossz irányba halad a beszélgetés, de rettegett attól hogy Chris a lelkébe lát, ennek elkerülése érdekében pedig bármit hajlandó volt megtenni.
– Jisung kit akarsz becsapni, engem vagy magadat? Mert közlöm hogy az előbbi nem fog sikerülni.
– Szerintem tudod hogy miért vagyok itt. – hajtotta le a fejét. Ezek után inkább nem akart a másik szemébe nézni.

– Persze hogy tudom. Csak tőled akartam hallani. És ő is teljesen kivan, nem is tud rendesen dolgozni. Tegnap haza küldték, mert nem tudott koncentrálni. - sóhajtott fel Chris. Szavait mélységes csend követte, hiszen a fiatalabb nem igazán tudta hogy mit is felelhetne erre. Mondja azt hogy tudta? Az rosszindulatúnak hangzik, pedig ez az igazság, Jisung tudta hogy Felix nem fog tudni semmire se koncentrálni, mert majd felemészti a bűntudat.

– Maradsz nálam éjszakára? – törte meg a kínos csendet Chris, de mindegy volt, mert Jisung nem tudta visszatartani gondolatait.
– Én nem akarok itt lenni! Hyunjinnak igaza volt. Ha nem Felix hiánya öl meg, akkor a honvágy fog. És nekem nem tetszik ez a hely. Itt nem lesz Choi bácsi, aki mindig fenyeget a csendőrséggel, amiért túl hangosan zongorázok, nem lesz Yoohyeon, aki hajnalok hajnalán próbál az elektromos gitárral, nem lesznek ijesztő galambok, akik mindig engem néznek, nem lesz Beomgyu, aki felkopogtat, mert nincs samponja, aztán ellopja az enyémet, nem lesz a sarkon a kedves péksütis néni, nem lesz Hyunjin két utcával arrébb, hogy ha bármi baj van, két percen belül ott legyen, nem lesznek Changbin idióta viccei, Seungmin szarkasztikus beszólásai, és Jeongin mosolya. – hadarta el, és hagyta, hogy a könnyek legördüljenek az arcán.

– Jisung, nem várhatod el hogy minden ugyanolyan maradjon. Ne keresd Szöult Sydney-ben, mert soha nem fogod megtalálni. De el kell fogadnod, hogy nem lehet minden meg egyszerre. Ha eljöttél Felix után, nem lehet melletted a többi barátod is. Ha valamit visszakapsz, valamit el is veszítesz, és fordítva. Nem mehet mindig minden simán. Néha kellenek gödrök is az életbe. A kérdés az hogy át tudod e őket ugrani.

– De én ezt nem akarom. Miért nem lehet egyszerre mellettem Felix és a barátaim is – sírdogált még mindig a fiatalabb.
– Én azt nem tudhatom. De próbálj meg másra gondolni. És maradhatsz nálam éjszakára. Itt lakok a park túloldalán. – majd meg sem várva a másik reakcióját, elindult.

Jisung újra az égre pillantott. Ugyanaz az ég, amit Hyunjin is néz. A kedvenc közös programjuk mindig a felhők nézegetése volt. Legalább ugyanaz alatt az ég alatt vannak. És ugyanaz a nap süti őket. Ezekbe a gondolatokba kapaszkodva indult el a göndör hajú után. A parkon áthaladva aztán kiderült, hogy még tó is van, amin lehet csónakázni. Úgy tűnik, ez a hely tartogat még meglepetéseket.

Christopher megállt a tömbház előtt, és a kulcsai után kutatott, de közben nyílt az ajtó, amin egy fiú lépett ki, és rémülten próbálta visszafogni szürke - fehér, loboncos szőrű kutyáját, de késő volt; a játékos állat azonnal ráugrott Jisungra, és elkezdte nyalogatni az arcát. A letámadott fiú, először ledöbbent, aztán nevetve próbálta levenni magáról a kutyát.

– I'm so sorry! I don't know what happened to him! - mentegetőzött a kutya gazdája, egy húszas éveiben járó srác, aki a meleg ellenére hosszú, szürke szövetkabátot és farmernadrágot viselt, a szintén szürke, majdnem vállig érő haja pedig össze vissza állt a fején. – Louis, get off him immediately! – korholta a kutyáját, még mindig szégyenkezve.
– No problem, I love dogs. – mondta Jisung, miközben mosolyogva simogatta meg a kutyát, majd beléptek a tömbházba.

– Ki volt ő? – érdeklődött a fiatalabb, miközben elindultak felfelé a lépcsőn.
– Az alsó szomszédom, Jonathan. Egyébként én is legalább ennyire ledöbbentem, mikor Louis először letámadott. De azóta már megszoktam. És érezd magad megtisztelve, mert nem mindenkivel csinálja ezt. – nevetett fel, majd a negyedik emeleten, kinyitott egy fehérre mázolt ajtót. – Üdvözöllek szerény hajlékomban. Tiéd lesz a vendégszoba, ami nem is baj, mert nekem sose sikerül ott rendet tartanom; ha valaminek nincs helye, mindig csak behajítom oda.

– Ne bízz abban hogy nekem sikerülni fog megtartani a rendet. – folytotta vissza a mosolyát, miközben követte az idősebbet a szoba felé.

A helyiség egyáltalán nem volt olyan, mint amilyennek Jisung elképzelte. Hatalmas volt, óriási ablakokkal, egy méretes ággyal, és egy kanapéval, egy komplett könyvesszekrénnyel, és egy ruhás szekrénnyel felszerelve. A sarokban egy kisebb íróasztal is volt, egy csomó papírral és írószerrel, sőt, még tévé is volt benne. Chan otthona nem volt nagy, de a helyiség, amit az idősebb vendégszobának nevezett, egy komplett lakosztály volt. Akárcsak egy hotelszoba.  Azonban ami az igazi meglepetést okozta, az az ablakban ülő papagáj volt.