!Nem volt átolvasva, esetleges hibákért elnézést kérek!

Hyunjin és Jisung körülbelül három napig nem beszéltek egymással; Hyunjin azért mert nem értette a fiatalabb viselkedését, Jisung pedig azért mert fogalma sem volt hogy hogyan közölje a másikkal hogy szerelmes belé. De tényleg. Akármennyit tépte a haját - még ha csak képletesen is - akármennyit dühöngött, idegeskedett, és forgatott fel mindent maga körül, akkor sem tudta megváltoztatni az érzéseit, és kénytelen volt beismerni hogy Hyunjin már nem csak egy barát száma. Bár ... volt e valaha is a barátja? És hogyan fogadná ezt az egyáltalán nem hétköznapi tényt, ha Jisung megmondaná neki?

A fiatalabbnak elég rosszul teltek a napok; Felxinek és Jeonginnak elege lett abból hogy Jisunghoz újabban hozzá se lehet szólni, ezért közölték vele hogy amíg nem viselkedik normálisan, addig nem állnak szóba vele. Bár egy újabb fejezettel felérne az, hogy mi a normális Jisungnak, ő is és a barátai is tudták hogy mire céloznak ezzel. Ezen kívül, szinte záporoztak a rossz jegyek Jisung számára, aki még annyira se figyelt oda mint korábban. Hiába korholta Seungmin minden egyes nap, hogy tanuljon, Jisung képtelen volt az iskolára fókuszálni. És érdekes módon, az egyetlen személy akivel beszélő viszonyban van az Seungmin. Ezt még ő maga sem értette, hiszen azok után amit tett ellene illetve ellenük, megbocsáthatatlan lenne, Seungmin viszont rendszeresen beszélgetést kezdeményez vele. És egyfolytában tanulásra próbálja ösztönözni.

A következő hétfő reggel semmiben nem tért el a többitől. Sötét felhők takarták el a kék eget, és esett az eső; az a tipikus csendes tavaszi eső, ami nem teszi tönkre a fák rügyeit, de meglehetősen idegesítő tud lenni, mert soha nem áll el, csak esik és esik.
Jisung amikor felkelt, örömmel vette észre hogy az időjárás pont olyan mint az ő kedve; sötét és borongós. Nem találta meg az esernyőjét sem, úgyhogy a pulóverének a kapucniját tette a fejére, és remélte hogy nem fog teljesen szétázni.

Az iskolában aztán minden a szokásos módon történt, senki nem szólt hozzá egész reggel, ő pedig a szokásos módon leült a padjába és zenét hallgatott. Két perc múlva Seungmin közeledett felé, olyan eszelős arccal, mint amikor akar valamit. Jisung már előre félni kezdett, és elgondolkodott, hogy milyen tantárgyból írnak aznap, de még az sem jutott eszébe hogy milyen órái lesznek.

- Jisung, ma témazáró van matematikából, remélem tanultál rá. - jelentette ki határozottan miután leült mellé.
- Ezt te sem gondoltad komolyan. - motyogta a fekete hajú - Nem is tudtam hogy van ma matek - tette hozzá halkan.
- De igen, teljesen komolyan gondoltam! Mondd, téged egyáltalán nem érdekel az iskola?
- De, érdekel, de miért nem fogod fel hogy nem tudok rá koncentrálni? - kezdett bele Jisung a magyarázkodásba, már legalább ezredszer.
- Ha érdekelne, akkor tudnál rá összpontosítani!
- Na jó, akkor ezt is megbeszéltük. - azzal az alacsonyabb viszzatette a fülhallgatóját a fülébe, és mint aki jól végezte dolgát egy kiadós alvásra készült.

Seungmin csak a szemeit forgatta. Ő sem értette miért próbálkozik Jisungnál, hiszen egyértelmű hogy semmivel nem lehet hatni rá. De jelenleg ő az egyetlen ember akit megtűr maga mellett, Minhót leszámítva. Az utóbbinak egyébként egyáltalán nem tett említést róla, mert nem tudta hogyan fogadná, de mindenki más rajta kívül vagy az agyára megy, vagy folyton az idősebbel piszkálja, csak Jisung maradt neki. És annak ellenére hogy miket mondott róla Minho, Jisung nem olyan rémes, bár az utóbbi időben úgy viselkedik mint egy élőhalott. Nem beszél, csak ha kérdezik, nem csinál semmit csak ha kérik, és az egész napot végigalussza. Egyszóval teljesen passzív.

Seungmin viszont nem érezte úgy hogy vannak olyan kapcsolatban egymással hogy megkérdezze tőle hogy mi a baja. Így inkább csak próbálkozik a lehetetlennel, azaz rávenni hogy javítsa ki a jegyeit.

Bejött a történelemtanár, és egy kis idő múlva már belekezdett a diktálásba. Seungmin, osztályelső lévén azonnal írni kezdett, míg mások ráérősen szedték elő a füzetet, vagy Jisunghoz hasonlóan aludni készültek.

Az óra végén aztán a magasabb felrázta az alvó fiút, mert a biológia laborba kellett menniük.
- Miért vagy mindig velem, minden egyes órán? - kérdezte Jisung. Seungmint egészen meglepte a kérdés, mert a fiú még soha semmit nem kérdezett saját magától, csak a kérdéseire válaszolt.
- Hogy érted ezt?
- Vannak barátaid, mégis mindig mellettem ülsz és engem piszkálsz hogy tanuljak. Miért?
- Mert te nem beszélsz fölöslegesen, nem járatod a szád állandóan, nem idegesítesz, vagy vihogsz folyton azon hogy mi történik a magánéletében.
- Ez azért van mert nem tudom hogy mi történik a magánéletedben. - felelte logikusan az alacsonyabb.
- Megfogtad a lényeget. - nézett rá unottan Seungmin - Arra akarok utalni hogy nem érdekel téged hogy mi van velem, és ennek kifejezetten örülök, mert az összes barátom állandóan csesztet hogy mi van vele, mit csináltunk, hol voltunk és egyebek. Nem értik meg hogy semmi közük hozzá.

- Szóval akkor ha jól értelmeztem, annak örülsz hogy csak akkor szólalok meg ha te kérdezel? Örülsz annak hogy ennyire passzív vagyok?
- Igen. Lehet hogy nem szép dolog de igen.
- Nos akkor örülhetsz, mert ha nem lenne semmi bajom, akkor is passzív lennék. Egyáltalán nem érdekel hogy mi van Minhóval meg veled. - felelte Jisung.
- Tényleg? Hogyhogy?
- Nem tudom hogy miért, de egyszerűen teljesen hidegen hagy. És egyáltalán nem bánom.
- Ez tényleg nagyszerű de hadd kérdezzem meg hogy mi a bajod akkor? Úgy jársz kelsz mint egy élőhalott.

- Inkább mi nem a bajom. Mindenki megutált, ennyi az egész. És teljes mértékben megértem őket. Elég elviselhetetlen tudok lenni, fogalmam sincs hogy miért vannak barátaim.
- Miért mondod ezt?
- Mert ez az igazság.
- Dehogy az igazság. Te csak ezt hiszed magadról, de egyáltalán nem így van. Most mondtad; ha tényleg az lennél, nem lennének barátaid.
- Hát úgy látom hogy nincsenek. - morogta Jisung kedvetlenlül.
- Nem igaz, Felix és Jeongin csak azt akarják hogy újra olyan legyél mint régen.
- És ezt úgy akarják elérni hogy úgy tesznek mintha nem is léteznék? - háborodott fel - És egyébként is, honnan tudsz te erről?
- Beszéltem velük. Hidd el, nem utálnak, csak nem értik hogy mi történt veled.

- És mit kéne csináljak hogy újra szóba álljanak velem?
- Beszélj velük, talán. Tudom hogy nem szokásod, de a problémák nem fognak csak úgy maguktól megoldódni. Neked kell cselekedned, mert senki nem fog helyetted...
- Szerinted vele is beszélnem kéne? - szakította félbe Jisung és először tükrözött az arca valami mást is a passzívitáson kívül.
- Kivel?
- Hát vele. Az exeddel.

Seungmint furcsa érzés fogta el a szó hallatán. Jisungra nézett, aki izgatottan várta a válaszát, reménykedve abban hogy pozitív irányba fajulnak a dolgok. Jisung pont úgy nézett rá mint ahogy Seungmin sose tudott Hyunjinra. Valaki aki igazán tudná szeretni és megbecsülni. Valaki aki segítene neki hogy ne legyen annyira szorongó. Valaki aki mindent meg tudna adni neki, mindazt amit ő nem tudott. Egész héten passzív volt, csak Hyunjin említése váltott ki belőle bármilyen érzést. Seungminnak ez sose sikerült. Az a bizonyos valaki pedig ott állt mellette a válaszára várva.

- Persze. Beszélj vele, azért mégiscsak ez az alapvető formája az emberi kommunikációnak. Jisung mosolyogva bólintott, aztán mindketten félrenéztek.

A beszélgetés témája ott állt néhány méterre tőlük és őket nézte.

De ő csak annyit látott ebből hogy a két legfontosabb személy az életeben együtt mennek a folyosón és vidámnak tűnnek. Nélküle

;; Igen, még élek és négy hónap kihagyás után végre rá tudtam venni magam hogy írjak. Ezentúl tényleg igyekszem legalább hetente új részt hozni - bár ezt eddig is mindig megígértem... - viszont most már komolyan hiányzott az írás, és valahogy szeretném befejezni ezt a káosz-szerű történetet ;;