Hyunjin általában semmit nem szeretett nyilvánosan csinálni, ha az egy kicsit is eltért attól amit a többi ember művelt. Például nem mert megfordulni egy forgalmas utcán, hogy lefotózza a naplementét, mert félt hogy valakit zavarni fog, vagy megbámulják. Vagy ha látta hogy valaki elveszít valamit, nem mert szólni az illetőnek, de hogy miért, azt ő sem tudta. Egyszerűen csak nem mert idegenekhez hozzászólni. Még a boltban az eladókhoz sem.

De most az egyszer nem érdekelte hogy mi lesz. Elege volt az összes emberből, egyedül akart lenni, de ugyanakkor vágyott valaki társaságára. Így hát kiment az igencsak forgalmas folyópartra, és lefeküdt a fűbe. Remélte hogy nem fog nyomot hagyni a füvön a frissen festett fekete tincseivel, de ha a felsője megúszta, akkor a gyepnek sem lesz komoly baja.
Nem tudta hogy pontosan hány percig nézte a felhőket meg a madarakat, amikor egy ismerős arc hajolt fölé.

- Megkérdezzem hogy mit csinálsz itt vagy inkább ne? - kérdezte Jisung, miközben leült mellé.
- Fekszem a földön, mint láthatod.
- De miért itt? Sokan vannak erre.
- Nem érdekel. - hunyta le a szemeit. Éppen elérkezett az ideje annak hogy ne érdekelje a többi ember.
- Ahogy gondolod. - felelte szórakozottan a fiatalabb, és ő is elterült a pázsiton.

Eltelt egy perc. Két perc. Tíz perc. Fél óra. Az emberek sietősen szedték a lábukat, míg a két fiú számára szinte megállt az idő. De jó érzés volt ebben a rohanó világban megállni egy kicsit. Hiszen, ha belegondolunk, az emberek akkor is sietnek amikor nem kellene. Például amikor hazafelé tartanak valahonnan, és éppen nincs semmi dolguk otthon. De akkor is rohannak. Senki nem áll meg pár percre élvezni a nap gyengéd sugarait, senki nem gyönyörködik a felhők által alkotott alakzatokban, senki nem nézi ahogy a madarak keresgélnek a fűben némi élelem után, ahogy a hattyúk úszkálnak a vízen, ahogy a szél egészen apró hullámokat alkot a víz felszínén, és lágyan belekap az ember hajába...

Pedig ezek az apró dolgok igazán sokat jelentenek. Mert amikor hirtelen eltűnnek, akkor már vágyunk rájuk, de amikor ki lehetett volna élvezni, akkor senki nem foglalkozik velük.

Kivéve Hyunjin.

Sokan mondták már neki hogy furcsa. Mert mindig mindenhová olyan lassan megy, hogy alaposan körülnézzen, hogy kiélvezze ezeket az apró dolgokat. Néha, a nem túl forgalmas utcákon még háttal is szokott menni, csak hogy lássa a naplementét vagy napfelkeltét. Néha meg szokott állni az út közepén, hogy nézegesse a felhőket. Olyankor nem zavarja az emberek tekintete. De ha visszacsöppen a valóságba, igencsak elszégyelli magát, amiért a többi ember útjában állt. Olyankor igyekszik minél hamarabb elmenni onnan.

- Egyszer szívesen kipróbálnám hogy milyen érzés repülni. - szólalt meg hirtelen Jisung, egy sirályt követve a tekintetével.
- Én is. De én inkább egy felhőt akarnék megkóstolni. - felelte a fekete hajú.
- Kár hogy mind a kettőre nagyjából ugyanannyi az esélyük. - nevetett fel keserűen az alacsonyabb.
- Miért mondod ezt? Csak képzeld el, nem kell ünneprontó lenni.
- Mi? De hiszen lehetetlen! - csattant fel kissé hangosan Jisung.
- Ki mondja ezt? És ne kiabálj. - reagálta le az idősebb, aki egy pillanatra sem szakította el tekintetét az égről.
- Hogyhogy ki mondja ezt? Biológiailag az ember képtelen repülni. Úgy mint a madarak. Mert repülővel nem úgyanolyan. A felhőt megkóstolni pedig fizikai képtelenség mert a felhők-
- Hallgass már el! Olyan sokat beszélsz. - vágott közbe Hyunjin, és ránézett a mellette lévőre - Csak beszélsz, beszélsz... néha csendben is kell lenni. És mondom hogy képzeld el. Nem kell megtörténjen, de képzeld el. Hidd el, az is hatásos. Már ha el tudsz képzelni valamit egyáltalán. Nem mindenki képes rá. Van akinek szüksége van képre vagy bármiféle látható elemre. De elképzelni valamit igazán szórakoztató tud lenni. Szóval csak próbáld meg, és ne beszélj annyit arról hogy miért nem történhet meg. És egyébként is. Még megtörténhet. Akkor is ha ellentmond a fizika törvényeinek.

- Hogyan történhet meg akkor mégis? - dünnyögte Jisung, tekintetét újra az ég felé emelve. A válaszra azonban egyáltalán nem számított.
- Az én világomban megtörténhet.

Jisung csodálkozva nézett rá, de ahogy a fekete hajú tekintete teljesen beleveszett a fölötte elterülő kékségbe, kezdett rájönni hogy mire gondol. Mert Hyunjin olyannak tűnik, aki hisz az ürlények létezésében, meg a szülinapi kívánságokban, aki elhiszi hogy minden apró dologban van valami fontos, aki a felhőket bámulja órákig, aki sok, és még annál is több időt tölt mások számára értelmetlennek tűnő dolgokon való gondolkodással. Hyunjin olyannak tűnik aki képes hinni valamiben, csak azért mert még nem bizonyították be az ellenkezőjét.

És lehet hogy egy kis gondolkodás után Jisung is olyannak tűnik.

;; Ennek a résznek semmi, de tényleg semmi értelme nincs, de nekem tetszik ;;