Hyunjin úgy érezte, lassan szétszakad. Késő este volt, a szobáját ellepte a sötétség, a szőke pedig az ablakban könyökölt, és nézte a sivár tájat, ami előtte terült el. Tipikus téli kép: csupasz fák, üres föld, felhős ég, ami este egy érdekes, barna árnyalatot vett fel. A kilátás akár szép is lehetett volna, de persze nem volt az, mert nagyon is lehangoló volt, ráadásul a fiú gondolatai még jobban beárnyékolták a már amúgy is felhős eget. Legalábbis a fejében.

Hyunjin ugyanis nem tudta eldönteni hogy mihez kezdjen magával. Szerette volna Jisungot támogatni, hiszen évek óta arra vár hogy végre észre vegye, ugyanakkor nem hagyhatja hogy tönkretegye cselekedeteivel nem csak saját, hanem másik három ember életét is. Mert az egy dolog hogy Minho és Seungmin egyaránt az ellenséget testesítik meg a fiatalabb szemében, de Hyunjinnak sem esett jól Seungmint így látnia. Az egész napja azzal telt el, hogy azon agyalt, vajon hívja e fel, vagy ne. Seungmin sose akarna újra járni vele, csak saját magának okozna fájdalmat, ha felhívná, Jisungot viszont nem lehet kiismerni, néha olyan mintha kedvelné, néha olyan mintha komolyan szeretne valamit tőle, néha viszont olyan, mintha csak szívességet tenné azzal hogy vele mutatkozik.

Hyunjin pedig ezt képtelen kezelni. Mégis, tudva hogy Jisung néhány héttel ezelőttig tiszta szívvel utálta, most pedig egészen jóban vannak, talán barátságnak is nevezhető a kapcsolatuk, nos ez teljesen összezavarja. Szívesen megkérdezné Felixet, hogy Jisung valóban ilyen nehéz természetű, vagy csak vele ilyen, de nem volt mersze, mert akármikor két emberről volt szó, az ausztrál mindig elkezdett vigyorgni, mint aki pontosan tudja hogy mi történik az adott személyek között. Hyunjin pedig biztos volt benne hogy kiveti magát a legközelebbi ablakon, ha a szeplős fiú megtudja hogy mit érez Jisung iránt.

De mégis akkor mit kezdhetne? Jisungot nem lehet megállítani a tervében, mert már azon gondolkodott hogy hogyan nyúlhatná le Minho telefonját, hogy a nevében írjon üzenetet Seungminnak. Hyunjin kétségbeesetten próbálta lebeszélni erről, ugyanis félő volt, hogy az idősebb komoly balhét rendezne emiatt, de a szőke közel sem biztos benne hogy szavai hatottak a bosszúvágyó fiúra.

És ami még ennél is rosszabb, hogy Jisung magától biztos nem tenné ezt, de mégis megteszi mert úgy érzi valamivel vissza kell fizetnie a barna hajúnak amiért eldobta mint egy szemetet, és egyedül hagyta hogy szenvedjen. Hyunjin mindig látta ezeket az érzéseket a fiatalabb szemében, mindig látta hogy mennyire fáj amikor Minhót mással látta beszélni, mással látta nevetni, mással látta szórakozni. Valaki mással aki nem ő volt. Ezt fájlalta annyira, hiszen látszólag teljesen jól elvolt nélküle, valami, amire Jisung nem volt képes, mert ő még mindig a rajtvonalnál toporgott, míg Minho már félúton járt, ahhoz hogy, teljesen elfelejtse a fekete hajút. Azon az úton ami a továbblépés nevet viselte.

Hyunjin mindezt látta a fiatalabb tekintetében, mert ő is ugyanezt érezte. De valahogy neki nem számított annyira. Mert mindig ezt érezte. Csak senki nem tudott róla. Mert senki nem vette a fáradságot hogy jobban megismerje őt. Mindenkit az érdekelt hogy jóban legyen a népszerű és jóképű Hyunjinnal, de a valódi, szerény és szégyenlős Hyunjin senkit nem érdekelt. És ez volt a legnagyobb probléma. Mert ha bárkit is érdekelt volna, akkor nem lenne ilyen helyzetben.

Hyunjin a nagy elmélkedésben hirtelen egy alakot vélt felfedezni az ablak előtt. Egy apró, alacsony alakot, mindössze egy pulóverben, egy ijesztően ismerős füzettel a kezében.

Egy ijesztően ismerős alak, aki nem lehetett más, mint Jisung, aki komoly arccal fogta Hyunjin naplóját, és nézte az ablakot, ahol egy rémült tekintet találkozott a sajátjával.

| Igen, megint rövid résszel érkeztem, de ez közel sem számít annyira mint az Oddinary album, ami szerintem nagyszerű lett *_* |