Hyunjin kezdte megbánni hogy Jisungot rávette hogy ott maradjon. Viszont nem számított rá hogy ott fognak ülni a kanapén, kínos csendben. Tényleg nem így képzelte el. Az igazság az hogy egyáltalán nem képzelte el, talán ez volt a probléma. Hyunjin viszont nem tudott megszólalni. Fogalma sem volt, hogy mit mondhatna a másiknak amitől szimpatikus lesz a számára. Egyáltalán mit tehet az ember, ha valaki ok nélkül utálja? Mert olyankor az se számítana, ha megmentené az emberiséget a kihalástól; ha valaki utál, azt nem lehet egykönnyen megváltoztatni.

Jisung elkezdett matatni a táskájában, majd elővette a naplót. A Hyunjin naplóját. A szőke idegesen nézte, hogy hol nyitja ki a fiú a füzetet, ahogy azonban észrevette az oldalon futó lila mintát, szabályosan megfagyott az ereiben a vér. Nem tudhatja meg! Direkt azért volt megjelölve az oldal!

- Jisung! - kiáltott rá hirtelen, mire a szólított összerezzent.
- Az a füzet... tudom hogy kié.
- De azt mondtad-
- Csak nem akartam elszólni magam. Oda tudom adni neki, de nem örülne ha tudná hogy valaki elolvasta.
- Én csak meg akartam tudni hogy kié! - szabadkozott a fiatalabb.
- Értem én, de kérlek add ide, hogy vissza tudjam adni a tulajdonosnak.
- Ki a tulajdonos. - Jisung nagyon reménykedett benne hogy a másik elárulja.
- Azt nem mondhatom el. - rázta meg a fejét vöröslő arccal.

Hyunjin a szobájába sietett, Jisung pedig addig az ablak mellé állt és a havazást nézte. A hatalmas pelyhekben hulló pihéket figyelve nagyon egyedül érezte magát, és most először nem csak saját magát, de Hyunjint is sajnálta. Elvégre itt kell üljön közel az ünnephez, egyedül, egy hatalmas és üres házban. Ahol ugyan van egy méretes karácsonyfa, rengeteg dísszel és szaloncukorral teleaggatva, de ez nem helyettesíti a társaságot. És az egész szoba olyan fagyos és komor lesz hirtelen. Akármennyire szép és fényűző.
Pont mint az emberek.
Hiába szép valaki, pontosan olyan üres lehet, mint az a gyönyörű helyiség, ahol éppen áll. Mint Minho.

- Minho. - suttogta, ujjaival megérintve a jéghideg ablak üveget.

- Mi van vele? - Hyunjin olyan hirtelen szólalt meg, hogy Jisung ugrott egyet. A szőke fiú félrebillentett fejjel állt mellette, a kintről érkező fény sugarai alatt állva pedig úgy nézett ki mint egy szellem.
- Semmi. Vagyis minden. Nem tudom. - vonta meg a vállát, a szőnyeg mintáit nézve.
- De most miért? Én is elmeséltem neked ami velem történt. Most rajtad a sor.
- Az teljesen más! - védekezett, de a magas pillantásai elárulták hogy ez a legkevésbé sem számít.

- Szerintem tudod hogy mi történt. Legalábbis részben. Minho szakított velem, azóta pedig úgy viselkedik mintha az egész az egész az én hibám lenne. Holott ő akarta ezt az egészet, merthogy 'már nem szeret úgy mint régen' Pedig tudom hogy sose szeretett igazán, csak el akarta terelni a figyelmét a kiszemeltjéről. Akinek pont akkor lett barátja amikor megismertem Minhot. - Jisung próbált dühösnek tűnni, de szavaiból még így is hallatszott a keserűség.

- Ez azt jelenti... hogy Seungmin volt Minho kiszemeltje. - Hyunjin nem szívesen vallotta ezt be, de ha már tudja, akkor miért ne mondhatná el?
- Honnan tudod?
- Seungmin egy ideje furcsán viselkedett. Először nem értettem hogy mi van vele, de aztán feltűnt hogy valakit mindig keres. Egyszer Minho megszólította, a reakciója pedig magáért beszélt. Seungmin aki soha nem izgult semmi miatt, azt se tudta mit mondjon Minhonak, és olyan vörös volt az arca, mintha leégett volna. Mit ne mondjak, nem volt kellemes érzés. De aztán egy csomó mindent hallottam a pletykás padtársamtól, és ő azt mondta hogy Minho egyedül Seungminnal nem bunkó. Akkor jöttem rá hogy nem csak hogy Seungmin érdeklődik iránta, de az érzései viszonozva vannak.

- Szerencsések vagyunk ezek szerint mind a ketten. - Jisung nem igazán tudta hogy mit mondjon. Ezúttal az igazat hallotta, nem pletykákat, és ez volt a legszomorúbb verzió az összes közül. A fiú már kezdte rosszul érezni magát, amiért olyan dolgokat hitt el, melyek nem is voltak igazak. Pedig korábban bármit elhitt amit róla mondtak.

- Az biztos. Ide nézz! - azzal felé fordította a telefonját, amely egy, a közösségi médiára feltöltött közös képe volt Seungminnak és Minhonak. A felirat szerint pár perce töltötték fel.

Jisung képtelen volt megfogalmazni hogy mit érez abban a pillanatban, de abban biztos volt hogy legszívesebben kitépné a telefont a másik kezéből, és addig ütné, míg el nem tűnik a képernyőről a két fiú képe. Ugyanakkor fájdalmas is volt, hiszen Minhonak kevés közös képe volt vele, mert nem szeretett senkivel se fotózkodni. Erre itt van a közös képe Seungminnal, akit még csak nem is ismer annyira, de máris van vele képe.

Hamar belátta azonban hogy nem törheti össze a telefont, mert az semmit nem oldana meg. Hirtelen azonban eszébe jutott egy elképesztően rossz ötlet, ami akár működhet is. És ez volt a lényeg. Hogy működhet. Ajkait kárörvendő mosolyra húzta, Hyunjin azonban ideges lett, amint ezt meglátta.

- Miért érzem azt hogy nagyon nem lesz jó vége annak amire gondolsz.
- Ne aggódj, nem lesz semmi gond. - mosolygott magabiztosan.
- Mit akarsz csinálni?
- Mi lenne, ha megpróbálnánk megakadályozni hogy összejöjjenek, de úgy, hogy ne jöjjenek rá hogy mi vagyunk azok akik szét akarják szedni őket.
- Nem! Ez a legrosszabb ötlet amit valaha hallottam! - Hyunjin szőke fürtjei csak úgy röpködtek ahogy megrázta a fejét.

- Ne már! Te akarsz lenni az a nyomorult, aki ott fog állni a folyosón és majd nézi őket fancsali arccal. Az nagyon szánalmas lenne. Ráadásul kell egy második személy akivel féltékennyé tehetem Minhot. - Jisung izgatottan magyarázta a terveit, Hyunjin még soha nem látta ennyire boldognak. A baj az volt csupán, hogy Jisung a szó szoros értelmében kihasználta volna azért, hogy az exét féltékennyé tegye. Ami enyhén szólva kicsit sem volt szép tőle.

De Hyunjin nem tudott mit tenni ellene; ez egy esély volt arra, hogy közelebb kerüljön hozzá. Nem számított hogy mennyire fájhat, legalább időt tölthet vele.

És ez minden amire vágyott.

;; Ezt a részt nem így akartam, de jobb lett mint amire számítottam, szóval remélem nektek is tetszik, mert már megint azon gondolkodtam hogy ezt is leszedem ;;